Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

mind többen megtanulták. Tipikus fordulón kívüli csemege növény volt a dinnye, melyet kimondottan saját szükségletre termesztettek. A hármas forduló bevezetése után a tengeriföldek végébe vetették. A kendertetmesztés emlékét dűlőnév is őrzi (Kenderszer). Ez is mutatja, hogy általában fordulón kívül vetették, bár a hármas forduló elterjedése után gyakran a tengeri földek végébe vetették az 50—100 •-ölnyi kendert, mely a család részére elegendő volt. A szövés-fonás nálunk az 1930-as évek végéig élt. A burgonya vagy kolompír említése már az 1730-as évek jegyzőkönyveiben gyakori, de az adóösszeírások nem tűntetik fel. Valószínű, hogy a XIX. előtt kerti növény volt. Az 1820-as évektől szintén a tengeri földek végébe ültették, sorok nélkül, össze-vissza, később keresztbe haladó sorokban. Ekekapás művelése az 1930-as években terjedt el, ezután a harmadik fordulóba került és hosszanti sorokba vetették. Ebben az időben már nemcsak emberi táplálék, hanem főként sertésekkel etetik.

12 A XVIII. századi források szórványosan említik a különböző kerti növényeket, melyek közül a káposzta lehetett legfontosabb, hiszen a Sziget kertet egy időben káposztás kertnek, is nevezték. De itt termesztettek hagymát, répát, petrezselymet, sáfrányt, tököt, babot. Csak a XIX. végétől van adatunk paradicsomra, paprikára. Kerti növény volt a napraforgó. Ezt a XIX. század második felében már kukorica táblák mellé szegénynövényként vetették. Rendes szántóföldi termesztésére csak az 1940-es évek állami propagandáinak hatására került sor. A kukoricák tipikus köztes növénye volt a bab (a gyalog paszuly) és a tök. Legtöbbet zöld, ún. disznó tököt vetettek, melyet elsősorban takarmányozásra fordítottak (gyenge állapotban levest is főztek belőle). Kevesebb ún. bécsi tököt is termesztettek, melyek legszebb példányait ősszel, télen megsütötték s kitűnő csemegét nyertek. A növénytermesztésben évszázados hagyományokat őriztek s csak az 1930-as években jelentek meg rendszert bomlasztó folyamatok. Ennek ellenére maga a hagyományos rend itt kb. 1950-ig megmaradt, s a különböző újítások, új növény kísérletek beilleszkedtek a meglevő rendszerbe, vagy ha ez nem sikerült — mint az évelő lucerna esetében — akkor a fordulón kívül vetették. Az 1930-as években felbukkanó új növények: a cukorrépa, ricinus, szójabab, a bors- illetve fodor menta.

13 Az új nÖTjények nem szorították ki a régieket, de ezekből is ekkor terjednek el az előnyösebb fajták (pl. a vörös székács búza helyett 1930-után terjed el a Bánkuti 1201-es, a különböző korcs tengerifajták helyett egyeduralomra tör a Fleischmann féle lófogú, több kísérletezés után a nyári rózsa és az Ella rózsa krumpli. Lassan fejlődik a földművelés technikája is. A nehézkes sárréti, vagy a debreceni ekéhez hasonló szentjánosi faekéről az 1870-es években tértek át a Vidats rendszerű vas ekére.

14 A Sack-eke az első világháború táján jelenik meg, de ennek javított változata, a tükörpáncél kormány és az önkenős taliga csak az 1930-as évek végén kerül túlsúlyba. Ennek megfelelően a szántás évszázadokon át hagyományos formában, 4—6 ökörrel történt s csak a XX. században tesz számottevő szerepre a kettes, hármas lófogat. Szántás után a rögöket erdélyi formájú, nehéz, trapéz alakú fogas boronával törették meg, melynek fogait már a XVIII. században vasból készítették. A kovácsolt vasból készített J-alakú, beállított fogú vasboronák csak a XX. században váltak ismeretessé, de 1930-ra már teljesen kiszorították a fa boronákat. Mellette azonban a legújabb időkig használták a galagonya vesszőből kötött tövis boronákat. Hengerről írott forrásokban nem olvashatunk, de a népi emlékezet alapján feltételezhetjük, hogy a helyi kerékgyártók által készített egytagú fa hengert már a XIX. század elején is ismerték. Jellemző, hogy míg ekéje, boronája minden embernek volt (ezt nem szívcsen adták kölcsön!), hengert gyakran 3—4 család közösen tartott. Igen fontos talaj-