Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

III. A társadalom organizmusa

májában s huzamos ideig a bérelt nagymarjai csapszékben mértek bort és pálinkát, a belső csapszékben, a fehér ló-, és a Samarfa elnevezésű boltokban.

52 Samarja és a nagymarjai csapszék csárda, azaz fogadóként is működött, így mellé 1768ban szekérállást építettek, melyet 1918 után bontottak le. Jó betekintést adhat egy kis csárda életébe, ha közöljük a Samarja csapszék 1824. júl. 28-án készült inventáriumát.

53 A csapszékeket némelykor árendába adták.

54 Legtöbbször azonban a tanács maga kezeltette. Ilyenkor konvenciós csaplárosokat tartottak, akik tevékenységét két borbíró ellenőrizte. A két borbíró felelős volt a kocsmák bor ellátásáért, felszereléséért, rendjéért. Munkájukért minden eladott 10 cseber bor után 2-2 icze bort kaptak. Azoktól a gazdáktól, akiktől bort vásároltak, szintén kaptak egy-két kanta bort, néha kevés pénz ajándékot. A csaplárosok évente négyszer számoltak el a borbíráknak s a borbírák a második bírónak a kocsmák forgalmáról. A kocsmák forgalma nem volt nagy, csupán az évi három országos vásár alkalmával emelkedett a jövedelem. Ezért a tanács már a XVIII. században engedélyt adott a csapiárosoknak, hogy ún. „pályinka hordó asszonyokat" alkalmazzanak, akik cserép korsóikkal, batyuba kötött ivó és mérő edényeikkel felkeresték a szomszédos falvakat, főként a vásárokat s ott árulták az égett bort vagy pálinkát.

55 A pálinka hordó asszonyokon kívül senki nem árulhatott szeszes italt; a „vak bor mérést" igen szigorúan büntették.

56 A kocsmák évente 2000—5000 forint körüli jövedelmet hoztak a városnak. A pénz bevétel a generális cassába folyt be.

57 A közeli érmelléki, bihari borvidék lehetőségeit kihasználva a XVIII. században több kismarjai polgár borkereskedéssel is foglalkozott. Az Érmelléken hordó számra borokat vásároltak, ezeket „fel akózták", és az Alföldön, a Nyírben árulták.

58 d) A mészárszék nem nagy forgalmat bonyolított le, ezért általában évi 80— 200 forintért árendába adták. A pénz béren kívül a mészáros tartozott adni a tanácsnak évenként 500 font húst, ezen kívül világításra és malom kenésre 100— 150 font faggyút, a kisbírók részére pedig minden levágott marhából egy font húst. A mészárszék árendátor nem menekült az adóterhek alól, sőt a városba érkező vendégeket köteles volt elszállásolni. Ennek fejében a város eltartotta az árendátor hátas lovát és a városi akolban tarthatott három darab vágómarhát. A mészárszék tehát elsősorban a lakosság érdekeit szolgálta s nem bevételt hajtó vállalkozás volt. Míg a városi konyha létezett, fontos feladata volt ennek kielégítése. Megesett, hogy az árendában kialkudott húsmennyiség nem volt elég, hanem még pénzen is vásárolt a tanács húst. A tanács ragaszkodik hozzá, hogy a mészárszékben mindig legyen friss hús, 1826-ban Kun Mihály árendátor viszont panaszkodik, hogy nem tudja a húst eladni, holott csak tavalyi Borjút vág.

59 A mészárszék szerény jövedelme szintén a generális cassába futott be, illetve a természetbeni szolgáltatásokat a városgazda adminisztrálta. e) a bolt első említését egy 1748-ból való szerződésben találtuk, amikor egy Görög Mihály nevű görög kereskedő 16 forintért, két kontz papírosért, egy font borsért, egy font riskásáért bérelte.

60 Vidékünkön e korban a görög kereskedők a Szepesi Kamarától nyert szabadalmaik mellett űzhették kereskedésüket.

61 1760ban már Putlczer Jakab zsidó kereskedő béreli a boltot.

62 Majd hol görög, hol zsidó kereskedők váltják egymást.

63 A bérösszegek a kor árviszonyainak megfelelően változtak.

64 A város a bérlő kereskedőket védi a különböző zug árusoktól, kuffantós asszonyoktól, akik lépten-nyomon felbukkannak a faluban. Ilyen volt 1769-ben Mile Györgyné és Nagy Jánosné, akik titokban ,,keszkenyőket, kovákat, pipákat, szappant, varrni való szőrt, bagariát, gyolcsot, főkötő eleit, reczét, kék és fejér czérnát, fejér fátyolt, kötőnek és keszkenyőnek való vagy halottra való fekete