Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

máztak téglavetőket. Az 1830-as évektől kezd működni a tégla és cserépgyár, mely mostmár állandó foglalkoztatást adott egy-két mesternek s 8—10 téglavetőnek. A téglagyár évi bevétele az 1840-es években 1000—3000 forint volt.

270 Az üzem azonban mindig rendszertelenül működött, néha 8—10 évig nem akadt vállalkozó, ilyenkor szünetelt az égetés, máskor fel-fellendült s ilyenkor hasznothajtó iparág volt. A kézműves iparosok tehát csupán színezték, de lényegesen nem befolyásolták a falu társadalmát. Nem egyenrangú polgárok voltak, még ha munkájukra nélkülözhetetlen szükség volt is. A város ennek ellenére igyekezett kedvezni számukra s ha kellett különböző kedvezményeket is élvezhettek. Passzív jelenlétük is azonban rendkívül fontos tényező volt. Az iparosok többnyire világjárt emberek voltak. Legtöbb iparos műhely valóságos klubbá alakult, ahol a kész munkára várakozók társalogtak, politizáltak. Különösen a kovács, csizmadia, borbély műhelyek voltak fontos véleményformáló politikai fórumok. Az iparos műhelyeken keresztül jutottak el a faluba az első szocialisztikus tanok s az iparosokból alakult a falu egyetlen szociáldemokrata sejtje az első világháború alatt. Az iparosok közül kerültek ki az első kommunisták, akik tagkönyvüket a felszabadulásig megőrizték. Az iparosokra a falusiak „fölnéztek". „Mester"-nek, „úr"-nak szólították őket s bár eleinte nem követték viseletüket, magatartásukat, mégis ők lettek a falu első számú polgári ideáljai s ha valaki megpróbált kiszakadni a paraszti hagyományokból, akkor őket követte. Az iparosok pl. a polgári divatnak megfelelően öltözködtek, a nők különösen az úri divatot igyekeztek — legalábbis olcsó külsőségekben — utánozni. A város szellemi irányítója a pap volt. A kismarjaiak 1590-ben tértek át református hitre s attól kezdve maguk választották s maguk tartották el papjukat.

271 A város írásbeli ügyeit a nótárius vagy jegyző adminisztrálta.

272 A város egyik legtekintélyesebb embere a rektor volt, aki az iskolák igazgatója, egyben templomi kántor is volt. Mellette a XVIII—XIX. században egy segédtanítót, egy leányok tanítóját és egy úgynevezett praeceptort foglalkoztattak. 1895-ben alakult a Kisdedóvoda, ettől kezdve egy-egy óvónőt is tartott a falu. A városházán a nótárius mellett i860 óta alkalmaztak adószedőt, majd segédjegyzőt, a XX. században már egy-két írnokot is. 1875—1879 között Kismarja járási székhely volt. Ekkor itt székelt a szolgabíró (Bige György) a segédszolgabíróval és egy hajdúval. Az 1740-es évek óta folyamatosan tartott a város chlrurgust (sebész-borbély), hites bábát, 1880 óta orvost. Ebben az időben nyílt meg a gyógyszertár is. A Berettyó szabályozás után itt lakott a Berettyótársulati Felügyelő (Osváth Géza). Átmenetileg élt itt biztosítási ügynök, metsző (az izraelita vallásúak papi személye, aki a circumcisiót és a kóser vágásokat végezte)-. Az 1820—1840-es évek jellegzetes alakja Kis András képíró, aki a templom, a városháza mellett minden kismarjai polgárnak megfestette Bocskai fejedelem arcképét.

273 Több mint húsz zenész családról is tudunk, ami azt bizonyítja, hogy a puritán falu azért nem zárkózott el a hangos mulatságoktól. A zenészek nagyobbik fele cigány volt, de mindvégig voltak magyar zenészek is a faluban (Banai, Bátori, Erdélyi, Menyhért, Nagy). A kis város foglalkozási statisztikája nem lenne teljes, ha számításon kívül hagynánk a mindenkori harangozót, csőszöket, éjjeli őröket (vachter), kisbírókat, kerülőket, hajdúkat, akik valamennyien kiszakadtak a paraszti életforma megszokott rendjéből s megélhetésük alapját a kapott fizetés, természeti járandóság jelentette. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tapasztókat, vályogvetőket, kereskedőket, toll szedőket s a XIX. század második felében szinte elkülönülő öntudatos kublku-