Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

vándorolt ís, de végül is céheknek nem lettek tagjai, hanem céhen kívül, a helyi önkormányzat védelme alatt a helyi lakosság szükségletére dolgoztak. A csizmadiához hasonló népes iparággal nem is találkozunk a város két és fél évszázadában. 1843-ban úgy tűnik, végre céhbe tartozó iparosok is letelepednek a városban. Előbb 1839-ben Nószay József gubásmester kér letelepedési engedélyt Kismarjában, aki a nagyváradi Nemes Gubacsapó Céh bizonyságlevelét bírja, hogy a céh tagja, tartozása nincs és becsületes, erkölcsös életet él.

256 Pár évvel később Szentandrás községből Tóth Mihály és fia jön a faluba, akik pedig a debreceni gubacsapó céh tagjai.

257 Az 1840-es években már 9 gubacsapó család dolgozik a faluban s 1843-ban a város engedélyt ad arra, hogy a Fazék éren kalló malmot építsenek fel maguknak.

258 1853-ban a kalló malom évi jövedelme 60 V. forint.

259 Ez lehetett a gubacsapók kismarjai működésének tetőpontja, ugyanis a Berettyó szabályozásával a Fazék ér folyása megszűnt, így malom hiányában a mesterek se maradtak tovább. Az egyetlen piacra is termelő iparágat a tanács igyekezett támogatni. Ez esetben nem rajtuk múlt, hogy ez a XIX. század második felében már különben is hanyatló iparág nem tudott itt meghonosodni. A többi kézműves kizárólagosan helyi szükségletet elégített ki. Számuk egy időben 2—3 családnál ritkán volt több. így a kétszázötven év alatt 25—30 kovács családról tudunk. A kovácsok tevékenységét is a tanács ellenőrizte. Időnként ár-limitációt adtak ki számukra.

260 A XVIII—XIX. században a kovácsok többsége még cigány. Van közöttük vándorló iparos, aki csak éppen felbukkan s már el is tűnik, viszont több cigánykovács család itt megtelepszik sőt később polgárjogot Ís nyer (Telegdi, Horváth), de letelepedett s leszármazottai most is itt élnek a Bozsányi, Mohácsi cigánykovács családoknak. Főként a XIX. század elejétől találunk magyar kovács családokat is. Közülük Erdős Mártont 1835-ben, Sajó Ferencet 1838-ban rendes polgárokká fogadták s házhelyet is adtak nekik.

261 Neves magyar kovácsok voltak a Csontos, Pap, Rády, Kassai, Szálai családok.

262 Nyolc-tíz kerékgyártó családról tudunk, akik szekereket és mindenféle gazdasági fa eszközöket készítettek és javítottak.

263 1760—1850 között két lakatos családról tudunk (Oláh István és Perey Dániel), akik mindketten le is telepedtek, sőt konvenciót kaptak a várostól, melynek fejében a toronyórát kellett rendben tartaniuk.

264 Az első gépész a XIX. század végén, valószínűleg az ekkor behozott gőz cséplőgépnél tűnik fel (Juhos József). A XX. század elején jött be a faluba a gépész Kovács família, aki azóta harmadik generáción át őrzi e neves mesterséget. A XIX. század elején egy késműves is szerencsét próbál Kismarjában, bizonyára nem sok sikerrel, mert hamarosan el is tűnik szemünk elől.

265 A XIX. század végén telepedett meg egy bádogos, akit az első világháború után kettő is követ (Czitrom Károly, Király Sándor, Grünvald Zoltán), a két utóbbi az 1944-es deportálások alkalmával pusztult el. Valamivel népesebb iparág volt az asztalos, hiszen több mint 20 asztalos család itt létéről tudunk. Volt közöttük néhány kismarjai származású, de többségük beköltöző.

266 Az 1870-es években két rokkakészítö esztergályos is érkezett a faluba. Kun József csak pár évig él itt, de Gönczi Jánosnak hét gyereke születik Kismarjában, mégis 1890-ben családostól elköltözik a faluból.

267 1837-ben Hőgye Bálint olajütő malmot épít. A sajtóhoz való különlegesen vastag fát a város tölgyerdejéből kér.

268 1833-ban bukkan fel egy kalapos. Általában mindig dolgozott egy-két szabó. Volt ács, kőműves, szűcs, tímár, szíjgyártó, kötélverő, nádkötő, kásás, borbély. A mészárosok a XIX. század második feléig a város konvenciósai voltak, hiszen a mészárszék városi tulajdont képezett.

269 A XIX. század első felétől alkalomszerűen, néha huzamosabb időre alkal-