Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
Kismarja népességének alapvetően földművelő társadalmát mindenkor színezték különböző egyéb foglalkozási rétegek, melyek jelenléte a létfenntartás szempontjából igen számottevő. Fontosabb foglalkozási csoportok: ősfog/a/kozásokat űzők. Az ember legősibb foglalkozása a gyűjtögetés. Terepmunkánk során kiderült, hogy még a XX. században is a következő dolgokat gyűjtötték: gomba (főleg szegfű és csiperke gombát), vadsóska (Rumex acetosa). Ez a Berettyó mellékén igen nagy mennyiségben termett. Levest és mártást készítettek belőle. A gyerekek gyűjtötték a sóska még gyenge, magzásnak indult szárát, melyet keringőnek. neveztek. A kertek aljában bokrosával nőtt a csicsóka, melynek burgonyaszerű gumós termését főként a gyerekek kedvelték. A kertek alatt lehetett édes gyökeret is találni, mely télen kedvelt csemege volt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A vadgyümölcsök gyűjtése itt is kedvelt foglalkozás volt, melyet néha a jó rend érdekében a tanács is szabályozott. 209 Amikor a vadgyümölcsök megértek, a tanács a szedést „felszabadította" s ki-ki szükséglete szerint gyűjthetett belőle. Hasonló volt a helyzet a késő ősszel érő kökény (Prunus spinosa), galagonya (Crataegus), szeder (Rubus idacus) és más vadon termő bogyó esetében is; ezeket is bárki szabadon szedhette. Kiki szabadon gyűjthetett gyógynövényeket (szikfű, ínnyújtó fű, sű-gyökér, lapulevél stb.) Gyerekek kedvenc csemegéje voit a vad mályva termése, az ún. papsajt és az akácfa hüvelyes termése. De ették az akácvirág bibéjét, a fekete bodza (Sambucus nigra) és a földibodza (sambucus ebulus) virágát. E bodzafélék terméséről a gyermeki fantázia azt tartotta, hogy azok mérgek. A kertek alatt nőtt vad torma gyökerét szintén kiásták s télen pincékben, vermekben tárolták. Megengedett volt mindenkinek a vadtojás szedés. Sok szegény családnak gazdag hús-zsákmányt adott tavasszal a fiatal varjúfiókák összegyűjtése. Egyik legnagyobb varjú gyűjtő volt fiatal korában Karcza Károly, aki szerint a 10—12 éves fiúk csapatostól járták az erdőket s egy nap alatt fejenként 30—40 jól kihízott varjúfiókát is összegyűjtöttek. Lábaikat összekötözték, s rúdra függesztve vállukon vitték haza. Otthon megnyúzták a kis varjúkat s kitűnő húslevest főztek belőle. Lényegében a gyűjtögetés kategóriájába tartozik a kalász szedegetés is. A takarás utáni kalász szedegetés mindenkor inkább eltűrt, mint megengedett tevékenység volt. 210 Az emberi táplálékok mellett gyűjtögetéssel egészítették ki a háziállatok élelmét is. Kora tavasztól késő őszig szinte sohase ment úgy haza a határból a marjai ember, hogy valamit ne vitt volna magával. Már kora tavasszal a kutak környékén kisarjadt a libasaláta, ezt bárki naponta szedhette. De vittek haza répalevelet, paréjt, lapulevelet s más zöld levélfélét. Lényegében a gyűjtögetés kategóriájába sorolható a nádvágás is. A kismarjai hátárban a XIX. század végéig maga szükségletére bárki szabadon vághatott nádat. A nádvágást még az uradalmak sem tiltották; a szomszédos pusztákon még a XIX. század második felében is „minden kiosztás nélkül" bárki — felében — annyi nádat vághatott, amennyit akart. 211 Itt is általános szokás volt a gané szedés, az állatok elhullatott s megszáradt ürülékének az összegyűjtése. Egyes házaknál ebből egész boglyára való mennyiséget gyűjtöttek. Szabad volt a galyszedés az erdőben, a vessző- és sásvágás. A felszántott kukoricaföldekről összeszedhették a kukorica töveket. A kórótű kitűnő téli tüzelő volt. Néhány szegénysorsú asszony, főként cigányok, a nád virágát hosszú szárral együtt gyűjtötték s ebből ún. píh-seprűt készítettek, amelyet lisztért, zsírozóért árusítottak. A gyűjtögetés tárgyalt korunkban már csak kiegészítő foglalkozás volt, de főként sok gyerekes szegény családoknál felbecsülhetetlen értékű nyersanyagokkal segítette a család megélhetését.
