Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
A gyűjtögetés mellett igen elterjedt foglalkozás lehetett a halászat, vadfogás, csikaszát is. Mindezen foglalkozás a XIX. század végéig minden kismarjai polgárnak személyes joga volt és azt mindenki gyakorolta is. 212 Természetesen, ki-ki csak saját szükségletére halászhatott, hiszen a XVIII. századtól a város konvenciós halászokat tartott, vagy a halászatot árendába adta s e hivatásos halászok által használt vizeket védelem alá vette. A város „egy kis szigeten" létesített halásztanyát, ahol hajókat, bárkát és más halász eszközöket tartott. 213 Úgy tűnik, a hálókat a halászok maguk kötötték, hiszen 1762-ben egy kita kendert vettek a halászoknak hálóra. 214 Több kisebb hálót egymás mellé kötve nyerték a nagy kerítő, hálót, a gyalmot. 215 A gyalmot csónakból vetették a vízre s istrángokkal húzták, illetve „az órához még egy hosszú kötelet" is kötöttek. 216 Hogy a teljes gyalom milyen hosszú lehetett, azt abból tudjuk, hogy 1813-ban 45, egyenként egy öl (189 cm) széles gyalomnak való hálót vettek 32 forintért. 217 A gyalomnak minden valószínűség szerint ugyanolyan volt a használata, mint a Sárrét más vidékén. A számtalan ágban folydogáló Berettyó egy-egy részét halgáttal elkerítették s a tószerűvé szélesedő vizet gyalommal megkerítették. 219, A város általában három konvenciós halászt tartott, akik a XVIII. században fizetésük mellett „áldomást" is kaptak. 219 A XIX. század elejétől a város árendába adta a halászatot. Átengedi „azon szigetetskét és hajókat a bárkával együtt, mely eddig is a halászó eszközök konzerváló helye volt." A bérösszeg 8 mázsa szép friss hal, amikor a szükség kívánja. 220 Később vita lehetett a községi lakosok és a bérlők között, ezért a tanács úgy rendelkezett, hogy a Berettyó hídon felül a lakosok nem halászhatnak, de a hídon alul is csak az árendátorok használhatnak rekesztőket, gátakat. 221 Nyilvánvaló, hogy ezek után a néhány hivatásos halászon kívül mások nem halászhattak gyalommal, csak a vidéken ismeretes egyéb kisebb teljesítményű halászó eszközzel. Ilyenek pl. a hurcza és a halgatya. A kettőt együtt használták; a hurcza tulajdonképpen széles terelő háló, mely a zsákszerű halgatyába tereli a halakat. A halgatyát más falukban versik-nek is nevezték. Itt is ismeretes volt a tapogató, az emelő háló vagy teszi-veszi és a húzó, vagy kétköz háló. Mindenikkel csak sekély vizekben lehetett halászni. A két előbbivel egy ember is foghatott halat, a kétköz hálóhoz három ember kellett: kettő húzta a hálót a vízben, egy pedig előtte terelte a halakat a háló irányába. A Berettyónak ezen a szakaszán kevésbé volt ismeretes a pendelyháló, melyet a halász szétterítve a víz felszínére dobott s a hálón levő ólomnehezékek húzták le a víz fenekére, ahol a hal belé akadhatott. Hasonlóan ritka volt a kaparl háló, mellyel a partról kapargatta a halász a sekély vizet. 222 A Berettyó szabályozás után a halászat jelentősége itt is csökkent, de néhány idősebb ember napjainkig foglalkozik halászattal. A fogott halat a gazdák, tisztviselők terményért, élelemért vásárolták meg. A halászat itt tehát főként csak mellékfoglalkozás volt, sokan szórakozásból űzték, de a halból szerzett mellékjövedelem, vagy az ízletes halpaprikás (hal levest itt sohasem főztek !) igen jó kiegészítője volt a szegény ember háztartásának. A halászattal együtt kell szólnunk a Sárrét híres foglalkozásáról, a csikaszairól. A csík főként a mocsarakban élő apró, fekete hal-féle állat, melyet káposztával (csíkos káposzta) vagy paprikásan fogyasztottak. 1761-ben elrendelik, hogy „a csíkász emberek, senki közülük, a' mely csíkot fog Városunk bírája híre és engedelme nélkül valamely csíkkal kopeczkedő embernek el adni ne merészellye, hanem mint hogy Városunk közönséges határain fogják, Városunk népének magok pénzeken eladni tartoznak," s minden itze eladott csík után 1 poltúrát fizessenek. Ugyanakkor megjegyzi a forrás: „Mivel mind a jég alkalmatos, mind a csík bőségben vagyon, könnyű munkával hozzá juthatni". Végül figyelmezteti a
