Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 32. Debrecen, 1978)

Az újabb, szénnel készült rajzok legjobban hozzáférhető példatára a művész Kínai útivázlatok c. könyve, melyben a szerző két kínai útjáról készült rajzai egy részét s négy pasztelljét adta ki az Irodalmi és művészeti kiadó Bukarestben, 1960-ban a mester útijegyzetei kíséretében. A 76 nagyméretű rajz, melyek közül csak három készült tussal, világosan mutatja, hogy Gy. Szabó a szénnel is szinte fest, mert művei nemcsak a jelenségek térbeli elhelyezkedését, alakjukat, az embereknél jellemüket, pillanatnyi állapotukat közvetítik, hanem finom átmeneteket, tónusokat, hangulatokat is idéznek, mint egy impresszionista festmény. Azok is ezek a képek: gazdagon árnyalt festmények egyetlen színnel (pl. 15., 34., 39., 46., 54. sz. képek). Hasonló sajátságokat mutatnak az 1969-, 1970-ben Szigligeten készült rajzok is, melyek egyik-másika, sok régi rajzhoz hasonlóan már fametszetben is látható (Jegenyés part, 1969, Rálátás a Balatonra, 1969, Szigligeti várrom, 1970, Szigligeti kertész, 1970., A Királyné szoknyája, 1970 stb.). „Néha az az érzésem, hogy kár volt fát metszeni'' — mondta egyszer a művész Kovács Ivánnak (i. m. 43.) festői képességeire, hajlamaira, eredményeire gondolva. Mi viszont nyugodtan állíthatjuk: nem volt kár, mert ezek a festői tulajdonságok megtalálhatók a metszeteken, rajzokon is, emelve, gazdagítva azok szépségét. A Kínai útivázlatok egyébként azt is igazolja, hogy Gy. Szabó Béla a tollnak is avatott kezelője. Mondanivalóját, élményeit, észrevételeit a szó eszközével is pontosan, találóan, árnyaltan adja vissza, akárcsak képein, amint ezt egyébként számos cikke, nyilatkozata is bizonyítja, főleg a kolozsvári Utunk lapjain. * * * Gy. Szabó Béla pasztelljcinek száma ma már 1000-en felül jár, metszeteivel pedig már túl is lépte e számot, (1970. okt. 10-én az 1057-iken, Pogány Ö. Gábor arcképén dolgozott) ezredikként 1968-ban egy nagyméretű önarcképet alkotva meg. E kép több szempontból is egy sorozat tagja. Önarcképei már korán feltűnnek pasztelljei, metszetei közt s fametszetes könyvei lapjain is. A későbbiek sorából pedig kiemelkedik a színes metszet: Önarckép tibeti sapkában (358 X 324) a virtuozitásig finom kidolgozásával, de ide sorolható a Tu 104-en utazom is (500 X 348) 1957- ill. 1958-ból. Az ezredik (Opus millesimum, 1968) a művész feje köré odagyűjti kedvelt motívumait, a természet képeit, egy hegyi táj részleteit, sziklát, fát, vízesést is, és a művész vállán egy madárka hirdeti az élet örömét. Ő személyesen is a líra. De összegezés e kép más tekintetben is. Alkotója „a gazdag részletekben, bonyolult játékkal, egymást metsző két parabola erővonalait bújtatta el. Az arcél és áll körvonalát, ugyanúgy a sapkáét, a háttérben és előtérben többszörösen megismétli, töredezett bujkáló vonalakkal, amelyeket szemünk öntudatlanul folytat, összeköt, s ezek kiemelik, hangsúlyozzák az arcot, akár egy zenekari kíséret a főmotívumot, ugyanakkor azonban fel is oldják a kompozíciót, a tér folytatását szuggerálva minden irányban." (E. Szabó Ilona: Gy. Szabó Béla fametszetei. Utunk, 1969.) Ugyanez a szerkesztési megoldás, mint láttuk, már ott hullámzott a Dante-sorozat záróképén is. Az Opus millesimum körül újabb, nagyméretű metszetek, mint a La cascade Lolaia, Ködös szikla, (1968) s a Görög emlék (1970), hirdetik a művész elvének megvalósítását: „Én minden metszetnek úgy fogok neki, mintha az első volna. És mindenik munka megkezdésekor olyan szívdobogásom van, hogy abba kell hagynom és pihennem kell. Gondolom, ennek az az oka, hogy minden metszettel szeretnék valami újat kipróbálni, valami tökéletesebbet az eddiginél. Hogy milyen érzés volt az ezrediket befejezni, azt nem tudnám pontosan megmondani, de a legfontosabb az, hogy az ember — főleg ha művész — sohase érezze magát a csúcson, mert onnan csak lefelé van út. Menni kell tovább!" (Az ezredik. Előre, 1968. június 2. 4. 1.) Ilyen nagyméretű munkásságot csak aszkétikus szorgalommal, önfeláldozó odaadással lehet megvalósítani. Gy. Szabó Béla köztudomásúan napi 10—16 órát dolgozik, szinte egyfolytában. Nem „köztudomásúan" pedig ennél is többet. „Én azt vallom: napi 24 órát kell dolgozni. Nappal végezni az effektív, kézzel fogható munkát, és éjjel tovább álmodni",mondja egy beszélgetésben, mely a marosvásárhelyi Művészeti Liceum Zenit c. lapja 3/1969. számának 38—45. oldalán jelent meg. „Tudás, csend és fegyelem: ezek nélkül fát metszeni nem is lehet" — vallja ugyancsak