Molnár József: Görög Demeter (1760-1833) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 30. Debrecen, 1975)
A mecénás
igen is békességesen tűrő olvasóknak adakozásokból, oly kirúgó pajkosokká lettek, hogy még néhány Jeles Nagy Férfiakat se kimehettek meg nyájas írásaikban: a haza javára szentelt szép igyekezetet a magok szennyével akartak bemázolni. Ti nektek eleget nyújtott egyébként is a szerencse, amiből becsületesen élhettek, amihez fogtatok oly dicséretes eltekéléssel fogtatok, hogy abból való jövedelmeteket még sajátotokkal is megtoldva, több holmi finomabb ízlésű Művekre, de főképpen a Hazai Nyelv gyarapodására fordítsátok. Magatokhoz vonzottátok ezzel országunknak már elég számos nagyjait, kik a hazához való hívségtekben bízván, általatok kívánják ösztönül kiosztani kincseket a magyar jelesebb elmék között. Megkínáltatok engem is elég tehetős segedelemmel, hogy mennél előbb kiadhatnám akár Magyar Amaltheámat, akár pedig Anakreon érzésében költetett énekeimet. Hogy ennyire becsültetek némineműképpen megédesítettétek azt a keserű ürmöt, mellyel már sokszor itatott az ellenkező szerencse. Ha valaha a megújult haza tisztelni fogja nyelve fennmaradásáért eleget szenvedett mártírjait, már előre vigasztalódom, hogy engem is azoknak számokba helyeztet. Vajha most, mikor virrad a való Boldogság, az a szent valóság is feltessék teljes fényében: hogy képtelenség az egyébként buzgó hazafit szép igyekezetű Írásaiban csak azért akadályoztatni, mert szerzetes! Átkozom én a szerzetes-köntöst, ha azt az erőt fogják reá a helytelenül buzgólkodók, hogy elölje esküdt hívében a hazafiúi érzést. S magában meghasonlott haza az, mely oly heréket nevelhet keblében, kikben életek rendje miatt a közjóért nem érezhet szív. Az ilyen éktelen csodának bosszújokra is érzett az én szívem, kivált a haza nyelvért még az üldözésekben is, elevenebben érez most, mikor a haza káros álmából mintegy felébredvén, a majd csaknem fogytán lévő s már igen is haloványon csillámló mécsre lángnevelő olaját oly készséggel önti, hogy nyilván ébressze maga és vérétől el nem fajult édes fiait, a haldokló nyelvnek bátor szívű gyarapítására. De amíg nagyobb készületű igyekezetimmel újra kedveskedhetem hazámnak, hagyjatok ezzel a Darabbal előbb kiszállanom, melynek most látszatnak főképpen még az egek is kedvezni. Az Isten munkája ez, hogy amit régtől óhajtottak a közboldogulás után szívből sóhajtozó jámbor fiaink, úgy mint a magyar nyelvmívelő tudós társaságot, annak felállítása iránt teljes bizodalommal lehetünk. Egy hazáját s nemzetét szerető magyarnak erről való Jámbor Szándékát kiszakasztottam Amaltheámból, hogy ti, amit számomra szántatok, azt inkább ennek mennél előbb lehető kinyomtatására és a hazával való közletésére fordítsátok. Talán másként lehetne ugyan most ezekre az időkre nézve erről a tárgyról írni, mint akkor azokra a környülállásokra írt ez a jószándékú Hazafi: talán ezen okból az én Előljáró beszédemet is meg kelletett volna változtatnom, de hagyjuk meg szerzőjének megérdemlett dicsőségét. Hálátlanság volna tőlünk, kik most utóbb támadtunk, ha elhallgatnók, vagy talán el is nyomnók azoknak dicséretes igyekezeteket, kik előttünk törték meg a jeget. Szemtelen, hebehurgya lélek az, aki magára ruházza azokat a felséges magasztalásokat, hogy ő a magyarság feltámasztója. Megpirítják az ilyen kérkedékeny arcát azok a még most is áldásban lévő számos példák, kik jó darab idővel ezelőtt a dűlő magyarság alá hajultak támogató vállaikkal: az a kuruzsló szólással édesen szívre ható Magyar Marmontel: Bárótzi Sándor 1 ; az az együgyű ter
