Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 29. Debrecen, 1975)

Varga Gyula: Ecsedi István és a magyar néprajztudomány

szokásait, életmódját, az állatok legeltetésének, a pásztorételek elkészítésének részleteit. Szenvedélyesen szeretett gyűjteni. A Hortobágyról kiindulva csaknem az egész Tiszántúlt (Magyarország keleti részét) bebarangolta. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy mindig gyalogszerrel rótta a pusztát, apróbb tárgyait, melyeket magával hordott egy csacsi hátára szerelte fel s ment pásztortanyáról pásztortanyára. A hatalmas kiterjedésű pusztán már minden pásztor ismerte s mindenütt szívesen fogadták. A pásztortanyákon töltött estézések, a pásztortűz, a pásztornóták és a szabadtűznél főzött egyszerű ételek jelentették később Ecsedinek azt a hatalmas élményanyagot, amely munkásságának alapvető forrását képezte. Munkásságát az jellemezte, hogy szinte semmi más forrást nem fogadott el, mint saját élményeit. Ebből az következett, hogy mindig eredetit tudott mondani, amelyet hívei és barátai nagy lelkesedéssel fogadtak, de a szaktudósok is kénytelenek voltak elismerni. Volt olyan év, hogy tavasztól őszig 12 gyűjtőútat bonyolított le s ezen felül még ausztriai tanulmányútra is volt ideje. Igen sok néprajzi tárgyat is összegyűjtött s ezeket nem egyszer gyalogszerrel, a saját hátán cipelte haza a múzeumba. Erre nem anyagi nehézségei kényszerítették, hanem elvi megfontolásból tette. Szerinte csak úgy lehet megismerni a népet és a nép életét, ha egyenlő szintről közelítünk hozzá. A gyalogjáró parasztember vagy pásztor nem szívesen áll szóba a hintónjáró úriemberrel. Ennek köszönhette nagy népszerűségét is, különösen szülővárosában. Elsősorban tanítványai néztek rá nagy tisztelettel. A debreceni Református Tanítóképző Intézetben, ahol földrajzot tanított, valamint a Tudományegyetem, ahol magántanári előadásokat tartott, nagy propagátora volt a néprajznak. Tanítványaival gyakran szervezett közös gyűjtőútakat, amelyeket a pásztorokkal együtt jó pusztai ételekkel, hangulatos mulatsággal fejeztek be. A néprajznak ezt az élményszerű művelését a szaktudósok nem mindig fogadták kellő megértéssel. Valóban, Ecsedi néprajzi jelentőségét nem is a tudományos elvek és módszerek kimunkálásában, nem is a néprajzi adalékok koncepciózus és tervszerű elrendezésében kell keresnünk, hanem a lélektani mélységekig való feltárásban, a népi élet komplexumának a megmaradásában. Ecsedit nem az érdekelte, hogy egy kérdésről előtte már hányan és mit írtak, hanem saját élményei alapján próbálta megrajzolni azt a képet, amelyet ő hitelesnek vélt, amelynek igaz voltáról maga meggyőződött. Hitte, hogy egyedül ez az élmény lehet hiteles s ebben a hitében mereven elutasított minden olyan közeledést kedvenc témáihoz, melyek nem ilyen jellegűek voltak. Mivel néprajzos társainál nem mindig találta meg ezt a fajta közeledést, úgy látszott, mintha féltékenyen óvta volna kutatott területeit más kutatókól. Emberi gyengéi azonban nem kevesbítik érdemeit. Munkái ma a magyar néprajztudomány alapvető írott forrásmunkáinak számítanak. Már saját korában egyedülálló eset A Hortobágy puszta élete című monográfiája, a Hortobágyi pásztor és betyárnóták című gyűjteménye, a népies vadfogásról és vadászatról, a középtiszai és a tiszántúli kisvizek halászatáról, s nem utolsó sorban a debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozásáról írott munkái. Ez utóbbi a magyar néprajztudománynak máig egyik legkeresettebb kézikönyve. De éppen olyan fontosak kis villanásszerű rnegfigyelései, mert végül ezek is többnyire nagy fontosságú kérdésekre hívták fel a figyelmet. Ilyenek a debreceni népi építkezés leírása, mely először mutat rá a gazdasági épületek fontosságára, a debreceni fogatolásról (pl. az idegenforgalomban ma