Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

differenciálódás ellenére is - felfelé ívelő szakaszába lépett s akkor még úgy tűnt, hogy e társadalmi réteg hazánkban is ráléphet arra az útra, amelyen a nyugat-európai parasztság már elindult. A tudósok többsége a hajdú nevet a magyar hajtó szóból származtatja. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar hajdú szó eredetével kapcsolatban felvetődtek más nézetek is. így többek között az, hogy a török állatterelő hajde (rajta) szó származéka. Ismét mások nyelvészeti és tánctörténeti adatokra hivatkozással igyekeztek bizonyítani a hajdú szó szerb-horvát, illetve bolgár eredetét. Takáts Sándor 1908-ban megjelent munkájában, mintegy a kérdésről vallott előző álláspontjának korrekciójaképpen, szintén arra az eredményre jutott, hogy a hajdú szót a magyar pásztorok közé keveredett délszláv jövevények hozták magukkal a Balkán félszigetről. Mindenesetre, ha a hajdú szó eredete jelenleg megnyugtatóan még nincs is tisztázva, mégis legvalószínűbbnek látszik az a Pély Gábor által már 1835ben megfogalmazott, de tudományos módszerrel nem bizonyított feltevés, amely szerint a hajtó-hajdó alakból jött létre, sőt talán a török nyelv hajdút szava is a magyarból való. Az eddig feltárt adatok szerint a Balkánon hamarább megjelentek a hajdukok, mint Magyarox'szágon. Amennyiben pusztán a logikai érvelés síkján vizsgálnánk a kérdést, kétségtelenül arra az eredményre kellene jutnunk, hogy a magyar hajdú szó valóban a Balkánról származik. Nyelvészetileg azonban a hajduk-hajdú szószármaztatás egyáltalán nem igazolható. Pontos, megnyugtató érvelésekkel a hajtó-hajdú szószármazást sem tudja a nyelvtudomány bizonyítani. Éppen ezért - még egyszer hangsúlyozzuk - véleményünk szerint ez utóbbi magyarázat is csupán valószínűbbnek látszó feltevésnek mondható, s végérvényesen nem zárhatjuk ki a szó balkáni eredetének lehetőségét sem. A hajdú szó eredetéről szólva arra is utalnunk kell, hogy a korabeli források a XVII. század utolsó negyedéig mindazokat a parasztokat, akik a földesúri fennhatóság alól megszöktek, valamennyit hajdúnak nevezték, de a hajdúk igen gyakran szerepeltek mezei vitéz, szabad legény, vitézlő nép vagy egyszerűen katona néven is. A XVII. század hetvenes éveitől aztán többnyire a partiumi részeken a parasztokból, nemesekből összeverődött menekülteket inkább már bujdosó, kuruc néven emlegették s csak a kiváltságoltak viselték a hajdú nevet. Ha a hajdú név teljes bizonysággal nem is származtatható a pásztor hajtó szóból, a hajdúság kialakulását azonban mindenképpen a XV. században Magyarországon újból felvirágzott marhatenyésztés és szarvasmarha-kereskedelem segítette elő. Az állatállományt a rohamos fejlődésnek indult nyugat-európai városok vásárolták meg, Bécs, Augsburg, Nürnberg, Regensburg stb. Évente tízezerszámra hajtották e nyugati városokba a szarvasmarhát. Nürnberg vásárain a XVI. század első évtizedeiben évente 70 ezer szarvasmarha talált vevőre, Bécsben pedig a nyári hónapokban hetenként 7-11 ezer marha is piacra került. Az állatállományt az Alföldön, elsősorban is a mezővárosok határaiban nevelték fel. Mezővárosaink fő jellegzetessége, hogy a mezőgazdasági árutermelés gócpontjai voltak. A mezővárosok ekkor már óriási határokkal rendelkeztek. Többek között már a XV. század közepén Nagykőrös határa 50 Ö00, Debrecen határa pedig 90 000 holdra becsülhető. A falvak pusztásodása Magyarországon tehát a török hódítás előtt általános jelenséggé vált. A pusztafalvak határait rendszerint a mezővárosokhoz kapcsolták, de az is mindennapi jelenséggé vált, hogy a földesurak a mezővárosi jobbágyoknak bérbeadták