Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

munkáskéz nélkül maradt pusztáikat. Az egykori földesúri magángazdaságok - prédiumok - hasznosításának, intenzív majorsági gazdálkodás hiányában, nyilvánvalóan a legegyszerűbb módja a bérlet volt. Az állattenyésztésnek tehát a belső és a külső feltételek egyaránt kedveztek. A saját termelőeszközökkel nem rendelkező zsellérek egy része - a XV. század végén Magyarországon már a jobbágyság 25-30° ()-a zsellérsorban élt - az alföldi mezővárosok állattartó parasztpolgárságának a szolgálatába szegődött. Az állatokat őrző és piacra terelő-haj tó pásztorokat nevezték el hajdúknak. Az 1514. évi 60. tc. ezt az azonosságot pontosan meg is fogalmazza, amikor „közönséges nyelven hajdúknak nevezett barompásztorok"-ról beszél. A mezővárosi gazdák és a hajdúk viszonyát közelebbről nem ismerjük, de az valószínűnek tűnik, hogy a hajdúvá lett zsellérek valójában - alkalmasabb kifejezést nem találva - már bérmunkásként bocsátották áruba munkaerejüket. Számarányukról is tájékozatlanok vagyunk, s e tekintetben a jövő kutatása sem remélhet megoldást. Az 1514. évi külön hajdútörvények, II. Ulászló király X. Leó pápához 1514-ben írt levelének az a tudósítása, hogy ,,sok az ilyen ember a birodalom termékeny rónáján", s nem utolsó sorban a történetírásból ismeretes hatalmas külkereskedelmi állatforgalom alapján azonban levonhatjuk azt a következtetést, hogy a hajdúság a XV-XVI. század fordulóján már külön társadalmi rétegként jelentkezett, s tevékenysége a saját maga és a gazdagodó mezővárosi tőzsérréteg gazdasági-társadalmi felemelkedését szolgálta. A hajdúság a XVI. század második-harmadik évtizedétől alapvetően megváltozott, s ezt az átalakulást nem a Dózsa-féle parasztfelkelést megtorló 1514. évi törvények eredményezték, miként az egész magyar parasztság röghözkötését sem az ekkor megfogalmazott örök rusticitásról szóló törvényektől számíthatjuk. A nemesi rendek városellenessége, a mezőgazdasági árutermelésbe és értékesítésbe való bekapcsolódása s nem utolsó sorban az ország 1526-ban két, majd 1541-ben három részre tagolódása szabott az egész magyar társadalom, s így a hajdúság fejlődésének is új irányt. A hajdúk a XVI. század közepétől már katonaelemként tűnnek a kutató szeme elé, s az ekorban megfogalmazott gyakori hajdúellenes törvények említést sem tesznek eredeti pásztorfoglalkozásukról. Az átváltódás mozzanatai kevésbé ismeretesek előttünk. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, korántsem arról volt szó, hogy a pásztorság teljes egészében kardra cserélte fel a pásztorbotját. Adataink tanúsága szerint az állattenyésztés Magyarországon a XVI. század közepén és második felében is megközelítőleg az előző évszázad szintjén állott. 1542-ben árukivitelünk 93" ()-a állat, ebből is 87,4° () szarvasmarha volt. Érdemes megjegyezni, hogy az állattenyésztést - és külkereskedelmet maga a török hatalom is szorgalmazta a fennhatósága alá került országrészből, mert a váci vámnaplók tanúsága szerint ez hatalmas vámjövedelmet biztosított számára. Az állattenyésztés tehát továbbra is jelentékeny pásztorréteget igényelt, hajdú nevük azonban áttolódott a katonahajdúkra. A nevet azok az állatok védelmezéséhez is fegyverrel rendelkező pásztorhajdúk vihették magukkal, akik a XV-XVI. század fordulójának évtizedeiben hozott állatkivitelt korlátozó törvények következtében kiszorultak a pásztorságból s katonaéletre adták a fejüket. Nincs nyoma annak, hogy a XVI. század második felétől a pásztorokat hajdú névvel illették volna. Az új katonaréteg feltöltődésének kedvező lehetőségei voltak. Az eddig természetes társadalmi differenciálódással kialakult zsellérséget a háborús pusztítások új elemekkel gyarapították: telkes jobbágyok, sőt kisnemesek is a