Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

A hajdúk számára nemesi jogállást biztosító kiváltságot katonai erejük­nek köszönhették. A hajdúk harci értéke a XVII. század második felére alá­hanyatlott. Ez részben a földművelő életmód meggyökeresedésével magyaráz­ható, másrészt pedig az okozta, hogy az 1660. évi Szejdi járás idején a sar­coló török hadak - Böszörmény kivételével - a hajdúvárosokban is kegyetlen pusztításokat végeztek. Bécsi katonai körökben azonban nehezen ismerték fel a hajdúhadak katonai erejének csökkenését. Az osztrák hadvezetés a hajdúvá­rosokban még 1672-ben is olyan komoly katonai erőt sejtett, amelyet alkal­masnak tartott a török terjeszkedés feltartóztatására. A haditanács azonban rövidesen újra mérlegelve a hajdúk harci értékét, arra a megállapításra ju­tott, hogy e kiváltságos közösségek sokkal alkalmasabbak a korszerű reguláris hadsereg fenntartására, mintsem lényeges hadászati elem lenne. Bizonyára ez a felismerés ösztönözte I. Lipót császárt arra, hogy 1685-ben állami adó alá vonja a hajdúvárosokat. Katonai kötelezettségüket ugyan továbbra is fenntar­totta, emellett azonban termény-, munka- és pénzszolgáltatásokat is teljesíte­niük kellett, sőt a korabeli adórendszernek megfelelően, a katonatartás kötele­zettsége is rájuk nehezedett. III. Károly 1725. november 3-án kiadott oklevelé­ben a hajdúk szabadságát újból megerősítette, de csak azzal a feltétellel, ha adózási kötelezettségeiknek továbbra is eleget tesznek. Ezzel mintegy szentesí­tette Lipót császár 1685. évi rendelkezését, s érvényben is maradt 1848-ig. A hajdúk eredeti szabadsága az adófizetéssel lényeges csorbát szenvedett, mert a nemesi kiváltság egyik sarkalatos jogát elveszítették. Meg kell azon­ban jegyeznünk, hogy a mérsékelt hajdúszabadság is még mindig messze a jobbágytársadalom fölött biztosított helyet a hajdúk számára a társadalom egyre differenciáltabb és mereven elkülönülő ranglétráján. Általános szám­vetés szerint a jobbágyok az egyháznak, államnak és a földesúrnak fizetett szolgáltatásaikkal megtermelt javaiknak mintegy 30%-át vesztették el. A haj­dúk az egyházi és földesúri adózás alól továbbra is mentesültek, bár erre az ud­vari kamara tett kísérletet. így a hajdúvárosi közösségek az állami adó lerová­sával még mindig egyharmadát (vagy - mint alább látni fogjuk - valamivel többet) adózott, mint a falusi jobbágyság. Ezen túlmenőleg minden fajta földes­úri joghatóságot kirekesztettek palánkjaik közül. Végeredményben - ha ősi szabadságukért a jövőben állandóan is perlekedtek - a kor társadalmának még mindig inkább a kiváltságos, mintsem az alávetett osztályához tartoztak. Kapuikon ezért kopogtattak oly gyakran bebocsátást kérő parasztok, s amikor beköltözésük elé a helyi tanácsok tilalomfát állítottak, szökve is besurrantak a város árkain. Bocskai kiváltságolt hajdúkatonái városlakók lettek. A fejedelem privilé­giuma eredetileg azoknak a hajdúknak és leszármazottainak szólt, akiket az ún. újvári regisztromban pontosan megneveztek. A kiváltságokat azonban a telepítés után néhány évtizeddel már nemcsak azok élvezték, akiket Bocskai 1605-ben és 1606-ban privilegizált, hanem a Böszörménybe, Nánásra, Szo­boszlóra, Vámospércsre, Hadházra, Dorogra ás Polgárra beköltözöttek is. így a kezdetben közösségi keretben érvényesülő, de mégis személyeknek szóló ki­váltságok egy-két évtized alatt már a fenti helységek kiváltságaivá váltak. A hajdúszabadságot - létszámra való tekintet nélkül - a hajdúváros összes lakosa élvezte. Az eddigi jobbágyfalvak tehát - Böszörmény kivételével, mely már előző­leg is mezőváros volt - városi rangra emelkedtek, s ezzel Magyarországon új várostípus keletkezett. A hajdúváros kialakulásában és fejlődésében eltért az I I

Next

/
Thumbnails
Contents