Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

általános magyar városfejlődéstől. Magyarországon a korábbi évszázadokban kétféle várostípus alakult ki: a szabad királyi város (civitas libera ac regia) és a mezőváros (oppidum). A gazdasági élet természetes fejlődése, az ipari és mezőgazdasági munkamegosztás révén jöttek létre. A királyi városok döntően iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, míg a mezővárosok valamelyes iparral rendelkező s agrárpiacot teremtő helységek voltak. A szabad királyi városok királyi, míg a mezővárosok földesúri fennhatóság alatt éltek. A hajdúvárosok nem a termelőerők természetes fejlődése nyomán alakultak ki. A közhatalom parancsszavára szerveződtek a XVII. század elején, megfelelő gazdasági előfeltételek nélkül. Lakói katonáskodó szabadparasztok lettek. Balogh István igen találóan állapította meg, hogy a hajdúváros „életformájának alapja a paraszti munka, igazgatási szervezetét tekintve polgár, jogilag kollektív nemes, öntudatában pedig hajdú". A hajdúvárosok mindenképpen új színt jelentettek a magyar városfejlődésben. Önkormányzatuk feledtette a hajdúvárosok lakóival a jobbágysorsot, életmódjuk azonban - termelőmunkájuk jellegének megfelelően - továbbra is a jobbágyfalvakéhoz maradt hasonló. A XVII. században életmódjuk még kettős jellegű volt: katonáskodtak és földműveléssel foglalkoztak, később azonban már csaknem teljesen mezőgazdaságból éltek. A hajdúvárosok agrárstruktúrájú közösségek maradtak a feudalizmus végéig s néhány közelmúltban megjelent hajdúvárosi monográfia alapján azt a következtetést is le tudjuk vonni, hogy a hajdúvárosok ipari és kereskedelmi tőkefelhalmozódása nem érte el a jobbmódú mezővárosok színvonalát, s több közülük - Dorog, Vámospércs, Hadház - a kapitalizmus korszakában városi jogállását el is vesztette. A hajdúság az örökös röghözkötés rendszerével párhuzamosan egyre erőteljesebben feudalizálódott. Valójában már a Bocskai-féle kiváltságolás is feudális jellegű volt, mert kollektív nemességet fogalmazott meg. A hajdúság sohasem törekedett a társadalmi rend egészének átformálására, felemelkedésének egyetlen lehetőségét a nemesi rendbe való feljutástól remélte. A nemesség azonban végül sem fogadta be őket sorai közé, bár a hajdúk ezzel az igényükkel még a reformkorban (1825-1848) is ismételten jelentkeztek. Mivel ez a kísérletük sikertelen maradt, a XVIII. század végétől tömegesen vásároltak egyenként országos nemességet. Külön renddé tehát nem szerveződhettek, valójában mindvégig megrekedtek a jobbágyok és a nemesek között, s ez a hierarchiai állapot osztályharcuknak is sajátos vonást kölcsönzött: szabadságukat két irányban is védelmezték, a nemesi rendekkel és a parasztokkal szemben egyaránt. Végül is azt állapíthatjuk meg, hogy a magyarországi hajdúság az örökös röghözkötés rendszerével szembeszegülő tendencia eredményeként jött létre és - ha ideig-óráig is - duzzadt nagylétszámúvá. A magyar társadalom fejlődésének megfelelően azonban a hajdúszabadság a röghözkötés szorításában a XVII. századi kiteljesítés után nemcsak visszaszorult területileg és létszámban, hanem egyre inkább feudalizálódott is és így a hajdúság - ha ellentmondásnak tűnik is - a feudális rend védelmezőjévé vált, még a röghözkötés rendszerének felszámolása után is. A magyarországi hajdúság tehát lényegesen különbözött a klasszikus értelemben vett európai szabadparaszti fejlődéstől, amely elsősorban a skandináv országokra volt jellemző. Azokban az országokban a megkésett feudális fejlődés, eltérő természeti viszonyok stb. eredményeként a parasztság tekintélyes hányada a feudalizmus keretei között is megtartotta földtulajdonjogát, viszonylagos szabadságát és külön negyedik renddé szerveződött. A XV-