Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

is. A nagybirtokosok saját hadseregükbe felfogadott hajdúkat birtokaikra le­telepítették, s azok továbbra is katonai szolgálatot teljesítettek, de az általuk megszállt egykori jobbágytelkeknek nem lettek tulajdonosai, csak a földesúri szolgáltatások kötelezettsége alól mentesültek. Ezzel szemben Bocskai privi­legizálása nyomán a hajdúk a régi nemesekhez hasonlóan földjük tulajdonosai lettek, földtulajdonukkal szabadon rendelkeztek, s ugyanúgy mint a nemesek, csak katonáskodás! kötelezettséggel tartoztak az országnak. Megkülönböztette azonban őket az országos nemesektől az, hogy nemességük helyi jellegű volt. Kiváltságaikat tehát, az országos nemesekétől eltérően, nem külön-külön sze­mélyenként gyakorolták, hanem a hajdúközösség együttesen, meghatározott helyen élvezte a kiváltságlevélben biztosított nemesi jogokat. A hajdúk egyen­kénti nemesi joga országosan később sem fejlődhetett ki, s ez a következő századokban állandóan visszatérő panasz és sérelem forrásává is vált. A hajdúk különböző rétegei jogilag eddig is magasabb szintű szabadsá­got élveztek, mint amivel a jobbágyok élhettek. Gyakorolták a szabadköltöz­ködés jogát, s a jobbágyokhoz hasonló földesúri, egyházi és állami adózás Bocskai kiváltságolása előtt sem terhelte őket. Azzal tehát, hogy régi lakóhe­lyüket elhagyták, társadalmi állapotuk is lényegesen megváltozott. Mindezeket a mentességeket azonban az országos törvények ellenére - mondhatnánk tör­vényen kívül - alakították ki a maguk számára. Bocskai kiváltságolása ebből a szempontból is lényegesen különbözött a hajdúszabadságolás eddigi gyakor­latától. A fejedelem ugyanis - ha formálisan nem is, de lényegében - törvé­nyesítette a hajdúszabadságot, mert kiváltságlevelét a korponai országgyűlésen a karok és rendek hozzájárulásával adta ki. Emellett a hajdúszabadságot örök­letessé is tette, s ezzel egy új társadalmi réteg fejlődésének vetette meg az alapját. Túlzás volna arról beszélni, hogy a kiváltságolást kizárólag Bocskai sze­mélyes érdemének tekinthetjük. Az kétségtelen, hogy a fejedelem szíve sze­rint szerette hajdúkatonáit, s nem egyszer védelmébe is vette őket a hajdú­ellenes urakkal szemben. „Ha lehetne - írta egyszer a vádaskodóknak -, az egész hajdúságot csak a magunk kebelébe vagy markunkba szorítanánk, hogy soha senkinek terhére ne volnának." Nem ismerjük ugyan pontosan a kivált­ságolás indokait és körülményeit, úgy tűnik azonban, hogy azt elsősorban maga a hajdúság kényszerítette ki a fejedelemtől. Bocskai a fegyverben álló, hellyel-közzel már ellene is lázadó hadseregét zsolddal nem tudta kielégíteni, így a kor szokásának megfelelően, továbbra is számítva katonai szolgálatukra, mintegy fizetésképpen földre ültette őket. A régen katonáskodó, elsősorban az ország keleti vidékeiről verbuválódott hajdúvitézek sorsának a rendezését a nemesi rendek elégedetlensége is sürgette. A szabadságharc katonai sikerei után fokozottan került felszínre a hajdúk nemességellenessége, a Habsburgok elleni küzdelmük helyett. De az országos védelmi szempontok is megkívánták a hajdúkérdés rendezését. Minthogy bármikor számítani lehetett arra, hogy „az két tar közül" valamelyik bármikor üstökébe kaphat a magyar nemzetnek, ezért ütőképes, állandó hadseregre volt szükség. A szabadságharc folyamán pe­dig bebizonyosodott, hogy katonai szempontból a hajdúság mindenki mást fe­lülmúlt. Végső soron a kor szükséglete mintegy előírta Bocskai számára a hajdú­kiváltságolást. Bocskai nagy érdeme, hogy felismerte a szükségszerűséget, s a kiváltságolással és telepítéssel az ország akkori legértékesebb katonaelemét - a nemesi rendek gyakori tiltakozása ellenére is - megmentette a pusztulástól.

Next

/
Thumbnails
Contents