Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

is. A nagybirtokosok saját hadseregükbe felfogadott hajdúkat birtokaikra letelepítették, s azok továbbra is katonai szolgálatot teljesítettek, de az általuk megszállt egykori jobbágytelkeknek nem lettek tulajdonosai, csak a földesúri szolgáltatások kötelezettsége alól mentesültek. Ezzel szemben Bocskai privilegizálása nyomán a hajdúk a régi nemesekhez hasonlóan földjük tulajdonosai lettek, földtulajdonukkal szabadon rendelkeztek, s ugyanúgy mint a nemesek, csak katonáskodás! kötelezettséggel tartoztak az országnak. Megkülönböztette azonban őket az országos nemesektől az, hogy nemességük helyi jellegű volt. Kiváltságaikat tehát, az országos nemesekétől eltérően, nem külön-külön személyenként gyakorolták, hanem a hajdúközösség együttesen, meghatározott helyen élvezte a kiváltságlevélben biztosított nemesi jogokat. A hajdúk egyenkénti nemesi joga országosan később sem fejlődhetett ki, s ez a következő századokban állandóan visszatérő panasz és sérelem forrásává is vált. A hajdúk különböző rétegei jogilag eddig is magasabb szintű szabadságot élveztek, mint amivel a jobbágyok élhettek. Gyakorolták a szabadköltözködés jogát, s a jobbágyokhoz hasonló földesúri, egyházi és állami adózás Bocskai kiváltságolása előtt sem terhelte őket. Azzal tehát, hogy régi lakóhelyüket elhagyták, társadalmi állapotuk is lényegesen megváltozott. Mindezeket a mentességeket azonban az országos törvények ellenére - mondhatnánk törvényen kívül - alakították ki a maguk számára. Bocskai kiváltságolása ebből a szempontból is lényegesen különbözött a hajdúszabadságolás eddigi gyakorlatától. A fejedelem ugyanis - ha formálisan nem is, de lényegében - törvényesítette a hajdúszabadságot, mert kiváltságlevelét a korponai országgyűlésen a karok és rendek hozzájárulásával adta ki. Emellett a hajdúszabadságot örökletessé is tette, s ezzel egy új társadalmi réteg fejlődésének vetette meg az alapját. Túlzás volna arról beszélni, hogy a kiváltságolást kizárólag Bocskai személyes érdemének tekinthetjük. Az kétségtelen, hogy a fejedelem szíve szerint szerette hajdúkatonáit, s nem egyszer védelmébe is vette őket a hajdúellenes urakkal szemben. „Ha lehetne - írta egyszer a vádaskodóknak -, az egész hajdúságot csak a magunk kebelébe vagy markunkba szorítanánk, hogy soha senkinek terhére ne volnának." Nem ismerjük ugyan pontosan a kiváltságolás indokait és körülményeit, úgy tűnik azonban, hogy azt elsősorban maga a hajdúság kényszerítette ki a fejedelemtől. Bocskai a fegyverben álló, hellyel-közzel már ellene is lázadó hadseregét zsolddal nem tudta kielégíteni, így a kor szokásának megfelelően, továbbra is számítva katonai szolgálatukra, mintegy fizetésképpen földre ültette őket. A régen katonáskodó, elsősorban az ország keleti vidékeiről verbuválódott hajdúvitézek sorsának a rendezését a nemesi rendek elégedetlensége is sürgette. A szabadságharc katonai sikerei után fokozottan került felszínre a hajdúk nemességellenessége, a Habsburgok elleni küzdelmük helyett. De az országos védelmi szempontok is megkívánták a hajdúkérdés rendezését. Minthogy bármikor számítani lehetett arra, hogy „az két tar közül" valamelyik bármikor üstökébe kaphat a magyar nemzetnek, ezért ütőképes, állandó hadseregre volt szükség. A szabadságharc folyamán pedig bebizonyosodott, hogy katonai szempontból a hajdúság mindenki mást felülmúlt. Végső soron a kor szükséglete mintegy előírta Bocskai számára a hajdúkiváltságolást. Bocskai nagy érdeme, hogy felismerte a szükségszerűséget, s a kiváltságolással és telepítéssel az ország akkori legértékesebb katonaelemét - a nemesi rendek gyakori tiltakozása ellenére is - megmentette a pusztulástól.