Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

13. kép. A székipacsirta mandzsúriai élőhelyén a növénytakaró messzemenő alaki egyezést mutat a Hortobágy pusztával. (Piechocki felv.) zöme (csaknem kétharmad része) az aránylag magasabb gyep padkaszerű, vakszikbe való átmenetének határán épül. A magasabb szint állományában a padkaszél felé haladva, fokozatosan az üröm veszi át a vezetőszercpet. Ugyanakkor a csenkeszes (Festuca) gyepszint területén is - ahol a fészkek kb. egynegyed része áll - azok csaknem minden esetben az ürmös (Artemisia) részletekbsn találhatók. Elenyésző a legkopárabb, szinte teljesen növény nélküli területen az ún. vaksziken épült fészkek számaránya. Csupán egy fészket találtam szikfokos területen, gyér útifüves (Plantago) állományban. A növénytársulások egyes jellemzőit összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy a költési idényben a kb. 50° (

,-os talajborítást éppen a 6-8 cm magas ürömrészletekben, tehát a legjobban kedvelt, optimális feltételeket nyújtó területeken találhatjuk. Megfigyeléseim szerint az ilyen állományok nagysága úgy látszik kevéssé befolyásolja a fészkek elhelyezkedését, kiterjedésük néhány nr-től több száz nr-ig ingadozhat. Az elmondott tények magyarázatul szolgálhatnak arra nézve, hogy miért egyenetlen a székipacsirta elterjedése, azaz mi a magyarázata annak, hogy egyegy kisebb pusztarészen hektáronként 2-3 pár is lehet a gyakoriság, máshol pedig nagy területeken egy fészket sem lehet találni. Ha elfogadjuk, hogy azok a helyek, ahol a madarak zöme a fészkét építi (és ahol tulajdonképpen az egész szaporodási periódus lezajlik), számukra a „legideálisabb" környezet, érthetővé válik az egyenetlen eloszlás. A pacsirta egyes, sokszor meglehetősen nagykiterjedésű növénytársulásokat nem kedvel. A szikfokon, mint a puszta legalacsonyabb részén, az elöntés veszélye nagyobb, a vaksziken a tűző napsütés elleni