Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 25. Debrecen, 1975)
Szent László és a kunok
SZENT LÁSZLÓ ÉS A KUNOK Az Árpád-kor királyai közül lényegében csak Szt. Lászlóhoz fűződik valóban népi eredetűnek mondható legendaszerű történet, monda. Az alább bemutatandó mondának korai népi variánsa már Temesvári Pelbártnál előfordul. A történetnek a hagyományban való folytonosságához nagymértékben hozzájárultak a Szt. László életéről, csodás tetteiről szóló prédikációk és különböző írások, nyomtatványok. Figyelemre méltó, hogy Temesvári Pelbárt erdélyi népmondaként mondja el Szt. László hadakozását a kunokkal és az alábbi monda is egykori erdélyi kapcsolatokra mutat. Az al-dunai Hertelendyfalván (Vojlovica) jegyeztem fel 1966-ban egy 80 éves székely asszonytól, aki - mint láttuk - szép Mátyás-mondákat is előadott. A hagyományt őrző Kovács Júlia írástudatlan apjától hallotta a történetet, aki családjával a múlt század végén (1883) a bukovinai Andrásfalváról települt át az Al-Duna mentére. A monda nemcsak az általánosabban ismert motívumot - az aranyak kővé változtatását - s a győzelmet mondja el, hanem azon kívül tartalmaz még két csodatételt. László király a győztes seregnek élelmet és italt teremt: bivalycscrda jön elő imájára és kardja éle nyomán forrás fakad a sziklából. Ügy gondolom, hogy hasznos adalékul szolgál a bemutatásra kerülő mondai variáns a Szt. Lászlóval kapcsolatos hagyomány vizsgálatához. A mondát magnetofonszalagon is rögzítettem, amelyet - egészen csekély, stiláris módosításomtól eltekintve - az adatközlöm a következőképpen mondott el: * Anyáméktól hallottam, hogy ő szent király volt és egy fejjel nagyobb volt mint a többi vitézek. Az akkori időben nem úgy volt, hogy katonának besorozták és menjen katonának a háborúba, hanem a király ment legelöl. Akkor már olyan nagy volt Magyarország, hogy három tenger mosta a határát. Itt meg a kunok bejöttek és ezt a délvidéket rabolták. És ő nem tudta, mert akkor se telefon nem volt, se semmi, hanem véres kardot hordoztatott az országban, hogy menjenek, mert veszélyben van Dél-Magyarország. Vitték a menyecskéket, meg a gyermekeket lóháton. Rabszíjra rákötözték és úgy vitték. Amikor a király megtudta, megsarkantyúzta a paripáját:
