Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 25. Debrecen, 1975)

Halál és temetés két Turóc-völgyi faluban

séges. A háború idején elvitték a harangokat, Lévárton csak egy harang maradt. A falu megfelelő bérért állandó harangozót tartott egészen a második világháború befejezéséig. Lévárton évtizedek óta nincs hivatásos harangozó. „Ügy harangozunk, ahogy tudunk. Volt olyan halott, akinek nem is harangoztak." A siratás Az első siratásra közvetlenül a halál bekövetkezése utáni első órában került sor, mint említettük, a férjet a felesége, a feleséget a férj az udvaron vagy a kertben nagy jajszóval siratja, mintegy „kifelé" jelezve a halálesetet is. A hozzátartozóknak, a család tagjainak kötelességük a halottat elsiratni, A közösség jelenlétében két alkalommal, az udvaron a koporsónál és a sírbatételkor siratják „megítélés" szerint az elhunytat. A siratáskor mindig a legközelebbi hozzátartozó állt a figyelem, „a megítélés" középpontjában - gyermek halálakor a szülők, a szülő elhunytakor a gyermekek, s különösen a férj elhalálozásakor a feleség. Aki nem siratta ,,,kellő mértékben", arra könnyer rámondták, hogy nem sajnálja az elhunytat, nem szerette eléggé, talán nem is bánja, hogy meghalt stb. Hangos jajszóval sirattak. A siratáskor egy-egy szót, mondatot hangosan jajgatva kiáltottak. Pl. „Miért hagytál itt!" „Ne hagyj itt!" Mit csináljunk nélküled!" „Drága jó férjem!" stb. A halott nevét kiáltják. Ha fiatalon hunyt el: „Miért kellett ilyen korán itthagyni minket." Ha sokáig beteg volt: „De sokat szenvedtél!" Siratás közben sokszor hallatszik: „Istenem, istenem!" Adatközlőim így fogalmazták meg az elsiratást: „Azt mondtuk, ami a szánkra jött érzés szerint." A siratásról az az általános vélemény, hogy „az rí szépen, aki úgy tud ríni, hogy másokat is megríkat". Az ilyen siratóról mondják, hogy a fájdalmát jól ki tudja mutatni, a többiekre, a jelenlevőkre a fájdalma, a gyásza átragad s vele együtt sírnak, könnyeznek. A kántor búcsúztatójában sorra búcsúztatta a halottat mindazoktól, akiket a búcsúztatásra neki a halott közvetlen hozzátartozója vagy a biztos ember bejelentett. Akit említett a rokonok közül, az odalépett a koporsóhoz és hangosan sírt. A sírbatétel, ill. az elhantolás után már nem volt szokás hangosan jajszóval siratni. A gyászolók csendben mentek haza. A torban sem sirattak. Akinek nagy volt a fájdalma, a könnyeit „magába fojtotta", illett, hogy megbékéljen. A két világháború közötti időben még szokásban volt, hogy akinek közeli, nem régen elhunyt halottja - hitvese, szülője, gyermeke - volt, a legközelebbi temetéskor, gyakran évek múlva is, a temetőben elment a sírhoz és ott ismét elsiratta. Ez napjainkban már csak elvétve fordul elő, azonban a gyászszertartás alkalmával az elsiratás formája nem változott. Búcsú az udvaron A temetőbe vitel előtt az udvaron az egyházi szertartásnak megfelelő cselekvéseket végzi a pap, s az udvaron hangzik cl a kántor búcsúztatója. Mivel a második világháború után hivatásos kántor már nincs, a szerepét parasztkántor vette át, mint arról a következő fejezetben szólunk.