Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)
Csorba Csaba: Bevezetés
közti sáv megyéi igazgatási tisztviselőinek elmagyartalanítási törekvése szépen követhető írásából. Mészáros már 1848 '49-ben, a délvidéken, mint tábori történetíró láthatta saját szemével is a magyarság és a nemzetiségek tragikus összeütközéseit, tengernyi vért és mérhetetlen brutalitást. Mint kortársainak döntő többsége, ő is csak a negatívumot látta meg a nemzetiségek mozgolódásában: egy kétségbeesetten küzdő nép (magyar) hátbatámadóit. Ez az alaphelyzet 1848-1867 között nem változott. Mészáros kétségkívül észrevette, „A magyarországi oroszok története" (1850) c. műve is bizonyítja, a terület népe elmaradottságát, mérhetetlen nyomorát, hátrányos helyzetét. Ezen őszintén és mindenáron javítani szeretett volna. Érezte, hogy ez az állapot változásért kiált, s a szunnyadó parázsról tudomást nem venni, súlyos következményekkel járhat. A kárpátukránokkal és a többi nemzetiséggel is a megbékélés útját kereste, nem volt elvakult. De a megegyezésnek nála az volt az ára, hogy a nemzetiségek maximálisan azonosuljanak, saját lényegük feladása árán a magyarsággal, tehát gyakorlatilag asszimilálódjanak. A pánszláv törekvések (ezek részletesebb elemzésével adós a szakirodalom), az elszakadási ill. autonómia törekvések elmérgesítették a helyzetet. Mészáros dühös ellenállásra talált, - ami a nemzetiségek részéről jogos is volt. Ö azonban képtelen volt megérteni az ellenérvek jogosságát, saját elképzeléseit ideálisaknak fogva fel. Tevékenységének értékelésénél azonban figyelembe kell venni, hogy nála tovább c kérdésben szinte senki sem látott. A Királyhágón inneni részekről újra elszakították Erdélyt, s mindenütt a Habsburg-önkény dühöngött. Ezek voltak a magyarság számára a fő kérdések. Minden más iránt vakká váltak a magyar politikusok. Ez mai szemmel érthetetlen, de az adott helyzetben sokkal kevésbé. Az más kérdés, hogy ez a magatartás a Kárpátmedencében tragédiák sorához vezetett. A szomorú az, hogy mind 1848/49-ben, mind i860 6i-ben ill. 1867-ben a kiegyezés lehetősége fennállt nemzetiségi viszonylatban. Ezek után mindkét fél esélyei csak romlottak. 1918-ban már Jászi Oszkár akciója fiaskóval végződött, s a Tanácsköztársaság sem tudott - tudhatott - a status quon változtatni. Történettudományi szempontból az eddigiek világosak és eléggé egyértelműek, a baj csak az értékelés tekintetében jelentkezik, a nemzetiségi elnyomás misztifikálásában. Ebben főleg a szomszéd népek kutatása jár elől, de olykor a magyar kutatás újabban még rajtuk is túltesz. Ha meggondoljuk, hogy a nemzetiségi kérdés helyes felfogásáig csak a legutóbbi években jutottunk el Magyarországon (pedig ma már a nemzetiségek száma nálunk elenyésző), akkor feltehető a kérdés: jogunk van-e megsemmisítő ítéletet mondani elődeink fölött. Akkor, mikor a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetése szocialista országokban sem ismeretlen, pellengérre állíthatók-e - enyhítő körülmények létezésének kizárásával - az egy évszázaddal ezelőtti politikusok! Mindezek nem változtatnak azon a tényen, hogy a nemzetiségi elnyomás bármely korban, bármely társadalmi rendszerben elítélendő, s el kell ítélnünk. De aligha járhatunk messze az igazságtól, ha azt is kimondjuk, hogy a XIX. századi magyarországi politikai, gazdasági viszonyok egésze a kérdés megnyugtató rendezését eleve lehetetlenné tette. E történelmi alapmeghatározók figyelembe vétele természetesen nem jelenti egyben az egyes politikusok felmentését tetteik és azok következményei alól.
