Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

is közelebbről magához csatolni. Én most azon reményben éltem, hogy a vármegyei élet mihamar fölvirul, abban nekem csekély szerep fog juthatni s e szerep lajtorjául szolgálni az országgyűlési követségre. A második okom, amiért Pestet elhagyni kívántam - s el is hagytam - az volt: hogy a sok munka miatt szemeim már nagyon is elgyengültek; - végre pedig: mivel nőm, falusi nevelésének ösztöneinél fogva különben sem tudta Pestet megszokni. Megtakarított filléreimből tehát, mindenek előtt egy birtokocskát szereztem Ungmegye Minaj helységében, hogy nőmnek legyen hol az ő kedvencz falusi gazdálkodását folytatnia. Mielőtt azonban Ungba visszatértem volna: a balszerencse két kemény csapását kelle elviselnem. Egyik az volt, hogy báró Vécsey Gyula, ki nekem kétezer s néhány száz forinttal adósom volt, váratlanul csődöt mondott s én tőkémnek több mint felét elvesztettem; - a másik az: hogy nőm és én, in solidum, egy közel rokonomért, - Magyar Karolinaért - ki Pesten mellrák kór miatt orvosoltatta magát s igen szükségben élt, - 400 frntig váltókezességet vállalván, ezen összeget is nekem kellett kifizetni, mivel nevezett rokonom a vett kölcsön után néhány hátre elhalt és semmi vagyont sem hagyott maga után. Ezen kezesség nyelte el ungvári szőllőmet is, mivel máskép nem tudtam a hitelezőt kielégíteni. Nem állhatom meg kis nem mondani: hogy ezen szerencsétlenségbe is leginkább nőm leírhatatlan hárpiasága sodort, ki szakadatlan zsémbeskedése s szitkozódásával üldözni s keserítni mindaddig meg nem szűnt, míg a váltókezességet - mitől nagyon fáztam - alá nem írám. Pesten, 1857-ben született Kázmér fiam, egy igen szép eszű de görvélyes természetű gyermek, ki negyedik évében el is halt. Csaknem minden pénzerő s vigasztaló kilátás nélkül mentem tehát vissza Ungvárra, s a mindennapi szükségek árja közt még arra nézve sem tudtam magamat tájékozni, hogy mihez fogjak. Ipam, egy lelketlen zsugori ember, elég vagyonos volt ugyan arra hogy legalább egygyelmással fölsegéljen; de ő még annyit sem tett érettem, hogy mint kezdő gazdát egy pár ökörrel megembereljen. Lélektani s erkölcsnevelési oka volt ennek. Ipam azon egyének közé tartozott, kik lélekkel, sorssal, ranggal s mindennel csak üzérkednek; kik embert csak szerencséje s jövedelmező állása vagy értéke szerint becsülik, mint a hízott ökröt, saját súlya szerint, - s akik előtt tudomány, nemes jellem, honfias fölemelkedettség vagy elvhűség, mind hiábavalóság, ha az, az erszény, vagy rang fölényét nem emeli. Oly alávaló s hétköznapi lélek volt: hogy nagy örömmel üdvözölt volna a bérgyilkosok vagy útonállók közt is, csak pénzt s fényes rangot vagy „nagyságos" czímet mutassak elő. Lehet képzelni hogy mennyi gyötrelmet és vértanúi zaklatást kelle nekem kiállni ezen durva teremtménytől, ki ahelyett hogy az ipa köteles részvételével fáradt életemet támogatta volna, még nőm szívében is az elégedetlenség azon hiedelmét ápolta és szította szüntelenül, mintha amiatt, mivelhogy velem szegény tudóssal, nem pedig mással lépett házassági frigyre, - valami biztos paradicsomot vesztett volna el!... Pedig az igazat megvallva, én mindig úgy éreztem: hogy ha egy munkás divatárusnőt vagy finom lelkű napszámosnőt választottam volna házastársul, ki az életet a maga változa(ta)iban minden fönhéjázás nélkül úgy tekinti amint van, - tán boldogabb lettem volna. Mert nincs gyalázatosabb, nincs lealázóbb s lelketsértőbb állapot, mint midőn férjét a nő, csak amolyan kamatozó pénztő-