Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

melyet lelkemben a haza balsorsa s tulajdon jövőm megsemmisülésének gondolata fakasztott, egészen némává tőn. Vannak pillanatok, midőn az önvád mardosásai elle, csak valami magasztos czél kiküzdésében találunk balzsamot. Én is azonnal kitűztem magamnak egy magasztos czélt, - s ez vonzott Ungvárra. Ha a magyar nemzetiség ügye szemben a ruthen mozgalmakkal csakugyan veszélyben van Ungban s a munkácsi egyházkerületben: úgy nekem szép mezőm nyílik ott saját nemzetiségem oltalma s terjesztése körül. S aztán, a hivatal ezen zivataros időkben ha politicai becsületet nem szerez is, - gondolám magamban, - legalább villámhárítóul szolgálhat, megment a börtön vagy akasztófa azon olcsó gyalázat(át)ól, melylyel hazámnak különben sem használhattam, midőn ha életben maradok, s valami cselekvési kört foglalok el, sokkal több jót eszközölhetek, mint ama meddő mártírság által, mely némely időkben nem csak hogy érdemnek nem tekintetik, de még csak elismerést sem képes gerjeszteni. Ezen nézetek bírtak engemet arra, hogy mindjárt forradalmunk után hivatalt vállaljak, maradván különben érzelmeimben hű magyar és democrata; külalkalmazkodásomban az időszerűség és utilisatio embere. Hogy mennyire feleltem meg kitűzött czélaimnak azt életem későbbi történetei beszélendik el. A végzet néha egy pohár őrültséget nyújt felénk, hogy azt kiigyuk. Egy kéz nyúlik elő a felhőből és hirtelen kezünkbe adja azon végzetes serleget, melyben a jövendő ismeretlen mámora hullámzik. Kiittam e serleget én is, s megismerkedtem kábító nedvével. X. Ungvárra Magyar Lajos ügyvéd unokatestvérem elkísért. Ö a szerencse kalandorok azon reményével jött velem, hogy talán szintén bejuthat valami tisztességes hivatalba. A „Korona" czímű vendéglőben szálltunk meg s amint reggeliztünk, latin nyelven folytatott társalgásunktól meglepetve, egy termetes s pohos barna férfiú közeledett hozzánk, azonnal bevegyülve beszélgetésünkbe. Ezen férfiú Győröcskey Mihály alispán s törvényszéki elnök volt, az én szerencsém démoni megrontója, kinek ellenem szőtt gonosz ármánykodásait később adandóm elő. Vacsoránál ismét ép azon férfiúval ismerkedtem meg legelőször - s kötöttem barátságot, ki pár év múlva életem erkölcsi orgyilkosa lett. Ezen férfiú Markos György h. ügyvéd vala, ki, minthogy a városban járatlan valék s még szállásom sem volt, saját szállását ajánlotta föl számomra.

50 Másnap, az az január 2-án (1850) letévén a hivatalos esküt, azonnal megkezdtem hivataloskodásomat, megosztva ennek teendőit a megye államadója kivetésének munkálataival is, minthogy január közepe táján az adókivetési bizottmány elnökévé is kineveztettem. Nem állhatván ellent írói ösztönömnek, üres óráimat a magyarországi oroszok ethnographiai s történelmi tanulmányozására s megírására szenteltem, mire nagy mértékben serkentett azon körülmény is, hogy épen a nevezett oroszok fővárosában laktam s hivataloskodtam. Munkám, mint maga nemében első, elkészülvén, kinyomattam azt Kassán még 1850-ben ily czím alatt: „A magyarországi oroszok története." Daczára annak hogy én