Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Csorba Csaba: Bevezetés

pest háttérbe szorult. Az Önéletrajzban nem próbált szépítgetni, magát mások elé tolni. Ezt már munkája bevezetőjében kifejtette. Elveihez végig kövekezetesen tartotta is magát. Csak arról írt, ami körülötte, vele, közvetlen környezetében végbement. Ez ugyan szűk kört jelent viszonylag, de sokkal többet ér, mint azok írásai, akik, hogy túl jól értesültnek látszanak, arról is írnak, amihez közük nem volt és csak legfeljebb másodkézből származó ismereteik vannak. A korfestés mellett éppen a részletek vesznek el, amelyek az igazi értéket jelentenék. Az Önéletrajz általában kevés megszakítással (moralizáló ill. filozófiai betétek), folyamatos szövegezéssel, időrendi ugrások nélkül haladó jól olvasható szöveg, a szépírói szintet viszont nem éri el, bár egyes részekben megközelíti. De a szerzőnek nem is voltak ilyen tervei. Mint akkoriban sokan, ő is a maga számára is - igazolni szerette volna tetteit családja és az utókor előtt. Az önigazolással az annyira áhított elismerésre vágyott, ami nem adatott meg neki. Sem életében, sem halála után. A konzervatív irányzathoz nem tartozott, rövid ideig tartó pálfordulás után véglegesen visszatért a baloldalhoz. A nemzetiségi kérdés tekintetében sem vették figyelembe. Akkor még a kárpátukránok helyzete nem számított külön „ügy"-nek. A román-szlovák-szerb mozgolódás kötötte le a figyelmet. Mészáros Károly jelzései pusztába kiáltott szavak maradtak. A megoldás, amit javasolt, nem volt helyes, de az igen, hogy meg kell egyeznünk a nemzetiségekkel, meg kell ismernünk őket, mert különben részeire szakad az ország. Nem tartott igényt látnoki, kasszandrai szerepre, de ismerte a tények logikáját, s neki lett igaza. Éppen ezért nem meglepő, hogy a két világháború közti magyar irredenta propaganda sem tudott vele mit kezdeni, inkább hallgatott róla. Neve a lexikonokba nem került be, a kézikönyvek agyonhallgatták, említésre sem méltatták. A felszabadulás utáni kutatások felszínes jellege következtében továbbra is rejtve maradt személye, mert nem az inkriminált polgári irodalom felszínén, hanem a mélyrétegekben helyezkedett el. így nem csoda, hogy neve csak a Magyar Életrajzi Lexikonba került bele. Mészáros Károly életpályája az alacsony származású magyar értelmiségiek többségének sorsát példázza: Nehéz küzdelem a megélhetésért, a haladó eszmék melletti kiállás, de nem a végsőkig való kitartás, az illegalitás, a mindent vállalás forradalmiságával. „Ahogy lehet" filozófia, hódolás a hatalom előtt, többé-kevésbé, kinek mennyire hajlott a gerince. Hogy ezt a magatartást hogyan értékeljük, az külön kérdés. A lényeg az, hogy ez volt a tipikus, a tömeges jelenség, kialakulása nem a véletlen műve, hanem a korszakban szükségszerűnek számítható jelenség. Mészáros is, fiatal korában, mint házitanítóskodásból élő diák, ki volt téve munka- és szállásadói szeszélyének, azok politikai felfogásához kellett hasonulnia, ha meg akart élni, - cuius regio, eius religio. A kor diáksága politikai vonatkozásban meglehetősen fogékony, a változások iránt érzékeny volt. Mészáros ebből a szempontból kivételnek számított. Ifjúkorára visszatekintve jól látta ezt maga is. Minden idejét tanulásra, ill. mások tanítására fordította, az élet többi szférája iránt meglehetősen érzéketlen ill. tájékozatlan volt. Az iskola ill. gazdái világán szűrten érkeztek hozzá a külvilág hírei. Ezen a láthatatlan, általa sem érzékelt rácson át csak a könyvek tudtak utat törni. Vallomásából kitetszőleg meglehetősen, sőt meglepően tájékozott volt a kor nyugati filozófiai irodalma-