Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

lemű s ezer arcú champion az újépületben volt ekkoron bezárva s reám hivatkozott mint tanúra, holott tudhatta, hogy én őfeléle jót nem mondhattam, miután folytonos szemtanúja voltam mint zsákmányainak, mind a ráczokon elkövetett gyilkolásainak Bácsban és Bánátban. Ez esetben annyira megrémültem, hogy föltettem magamban, miszerint azonnal megszököm Pestről, mihelyt a rendőrségtől kiszabadulok. S méltán is kelle rettegnem, ha meggondolám, hogy Török János, kedvezőtlen vallomásom esetére kész engem is elárulni. Én tehát Török J. ellen nem vallottam semmit, s minthogy a rendőrség egyelőre szabadon bocsájtott, rohanva siettem haza, hogy elszökhessem. Útközben Vida Károly s több más ismerősömmel találkozván, ezek összecsapott kezekkel csudálkoztak azon, hogy ,,még föl nem akasztottak". No ez szép vigasztalás, dicső egy horoscop jövőmhez - gondolám magamban. Hogy Pesten egy napig sem maradok továbbra, szilárdan cl voltam tökélve, s minthogy útiköltségem nem volt, történelmi naplómból néhány érdekes okmányt kiszemelve Heckenast Gusztáv könyvkiadóhoz vittem eladás végett, ki azokért nekem mintegy 50-60 frntot fizetett. Ezen okmányokat ő ily czím alatt: „A magyar forradalom titkos levéltára" magyar és német nyelven írt szövegek mellett, melyeket szintén én írtam, egy külön füzetben azonnal kinyomtatta s forgalomba bocsájtotta. Én pedig szedvén vévén sátorfámat, szaladtam inkább mint utaztam - H. Doroghra. Itt lappangva s teljesen elzárt életet élve, naplóm tisztázgatásához fogtam, miközben a helybeli lelkészt s esperest - Szabó Györgyöt - néha meg-meglátogatván, ennek tanácsára az Ungvárt székelő munkácsi püspökség kormányához folyamodtam, kérvén magamat az ottani lyceumba történettanárrá kineveztetni, amennyiben ott a történettanári szék megüresedett volna. E folyamodványomra azonban nem kaptam választ, - hanem, legörvendetesb meglepetésemre Ung-Bereg-Ugocsa-Zemplén s Mármaros megyék akkori főispánja Willecz Ignácz által törvényszéki ülnökké neveztettem ki. Ezen állásomért pedig, én soha nem folyamodtam, sőt Willeczet nem ismertem. E kineveztetés nem kis mértékben lepte meg a doroghi nadrágos urakat is, kik tudja a manó miért miért nem, mindig bizonyos irigykedéssel tekintettek reám, s ezen irigykedéstől még saját rokonaim sem voltak mentek. Kinevezetetésem, miről a hivatalos okmányt deczember közepe táján kaptam meg (1849) csak akkori politikai viszonyok természetéből magyarázható meg. Ekkoron t. i. Valamint egész Magyarországon, úgy különösen Ungmegyében is, nagyon kevés volt a hivatalra alkalmazható egyéniségek száma. A forradalom nagyon meg(ti)zedelte a képesek sorait. Sokan, mert gyűlölték az új rendszert, s ennek szolgálatában apagyilkosságot láttak, elvből nem vállaltak hivatalt. Egy nagy része az alkalmazhatóknak compromittálva volt a forradalmi részvét által. S aztán az új kormányrendszer, mely a „nemzeti egyenjogúság''-ot proclamáló márczius 4-diki charta csudaszülötte gyanánt tűnt vala föl a magyar embereknek épen nem tetszhetett. Az új rendszer tehát csakis a más ajkú nemzetiségek előnyérc levén életbe léptetve, ezt a felvidéki oroszok annál nagyobb készséggel ragadták meg, mivel ők még eddig különben sem igen szerepeltek a politikai közpályán. Ungban a főispán oldala, mellett, mint referendarius, Dobránszky Adolf, a híres pánszláv agitátor volt alkalmazva, ki születésére nézve maga is orosz, s gör. kath. egyéniség volt.

35 Amint a forradalom leverve lőn, a Sárosmegyében megindult ruthén nemzeti mozgalmat ezen