Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

ben tartózkodott. Bangya az alvezérségre számított, de az tanácslá, hogy először is alakítsunk mindannyian külön-külön szabad csapatokat, s csak ha ekép megerősödtünk, lépjünk föl határozottan. Hatvani és Vasváry azonnal hozzá is fogtak a munkához, s Köbölkút és Nagyvárad vidékén szép számú portyázó csapatot toborzottak össze, minek folytán ugyanazon csapatok őrnagyaivá is lettek kinevezve. Én szintén kértem és nyertem is engedélyt guerillákat toborozhatni, azonban mihelyst historiographphá lettem, búcsút vettem Debreczcntől, fölhagytam minden katonásdi játékkal s lementem az alvidéki táborokba. Az alvidéki tábornak gr. Hadik helyett Perczel lett a vezére; hangyát Munkácsra küldötte a kormány, Hatvanit pedig és Vasváryt saját csapataikkal Erdélybe, az oláhok ellen. Ekép a mi ellenforradalmi gyermekes tervünk önmagától meghiúsult, aminek persze, senki sem örvendett annyira, mint épen én. Debreczeni lakásom ezen korszakából följegyeztem még a következőket. Mérey Mór volt szerkesztőtársam, szintén lejövén Debreczenbe, mint nemzetőri ezredes s pecsétőr, majd mint Madarász László által vezetett országos rendőrség tanácsosa kezdett szerepelni s épen mint Pesten, népes thea-estélyeket szokott adni. Neje, egy bécsi bankár kaczér leánya vele egy házban lakott ugyan, de mint házastársakhoz illett volna, nem valami bizalmas viszonyban. Ezen nő nem bírván a magyar nyelven társalogni, Horváth Mihály volt csanádi püspök, későbbi cultusminister s a nagy történetíró szintén eljárván Méreyékhez, engem ajánlott a háziasszony nyelvmesteréül. A háziasszonynak Madarász László volt a rendes udvarlója, s azon gyöngyök és gyémántok, melyek a forradalmi vérbíróság által kivégzett gróf Zichi Ödön lefoglalt kincsei közöl hiányzottak, s melyek ugyancsak Madarász L. őrizete alatt voltak, s elsikkadtak, - s melyeket Horváth Mihály Parisban Méreyné nyakán fölismerteknek mond, - több mint valószínű, hogy csakis Madarász László rokonszenve által jutottak ezen magyar „Ninon d' Enclos" birtokába. Valóban, a mi szabadságháborúnk látkörén is átsugárzottak a franczia forradalom fény- és árnyképei. Madarász Lászlóval, a volt rendőrminiszterrcl - mert így czímeztette önmagát, egy födél alatt laktak Pompéry János mint titkár s Kovacsics ő szinte rendőri tanácsos; azonban személyes viszonyaimnál s azon oknál fogva, mivel az országos postaügy is az ő vezetése alatt állott, én is mindennapos voltam nála. Történt, hogy épen midőn a táborba készültem lemenni, Egerből és Poroszlóból - Tisza-Füreden túl - a német hadak kivonulván Oroszhegyi József portyázó katonái vonultak be, s nem csak azokat elvitték magukkal amiket a németek után találtak, hanem a magyar ajkú s érzelmű lakosságot is kifosztották egyből-másból. Ez nagyon rosz vért csinált a föld népében, s mind Egerben mint Poroszlón találkoztak, kik elkeseredettségökben míg egy részről a honvédeket s a nemzeti kormányt kíméletlenül szidalmazták s átkozták, azon óhajtásukat hangoztatták: „bár csak visszajőne a német". Ezt a titkos kémek bejelentették Madarásznak, ki azt lázadási mozgalomnak tekintette, s elfogatásukat azonnal elrendelte. Az állítólagos zavargók elfogatására engem küldött ki mint teljhatalmú rcndőrbizt(ost), - holott én a rendőrségnél soha sem szolgáltam, minden fegyveres kíséret nélkül. Én mindazonáltal valamint Poroszlóra, úgy Egerbe is elmentem, s miután e helyeken már ekkor semmiféle német katonaság sem volt, a vádlottakat elfogattam s Debreczenbe kísértem, hol börtönre és pénzre büntettettek. Hogy micsoda czélja lehetett Madarásznak ezen kiküldetéssel reám vonatkozólag máig sem értem, s akkor, fiatalkori lelkesedésemben föl