Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

fiatal fourieristák csakhamar összeczivódván egymás közt ép úgy szétoszlottak, mint korábban a st. simonisták. Az eszme azonban mindezen kudarczok daczára sem halt meg, sőt különösen 1848. felé számos tüzes vérű apostolokra talált. Ilyenek voltak különösen: Pierre Leroux, Proudhon, Louis Blanc, Barbes s más számtalanok főleg az írók köztársaságából. Ezen férfiak egész tudományos rendszerré dolgozták ki aztán a socialismus elméletét, minek tanulmányozása s elemzése az élénkebb képzelgőket egész a vastag communismusig (vagyonközösség) ragadta. A communismus nem ismer sem államot, sem vallást, sem tulajdont; Proudhon szerint a „tulajdon lopás". S ennél fogva a communismus fő feladata az összes társadalmi rendszer - s minden fönnálló állapotnak teljes felforgatása. Egyébiránt a communismusnak is többféle iskolái voltak; ilyenek nevezetesen Babeuf Grachus iskolája, még az első nagy forradalom korából; ezen iskolának hívei „egyenlőségi férfiaknak (Travailleurs egalitaires)" nevezték magukat; a reformáló communisták Lamenais, Sue, Balzac, Hugo Victor stb. s az ikariai communisták Cabet vezetése alatt, ki hajdanta népképviselő, s egy ily munka szerzője volt: „Utazás lkariába"Ezen férfiak közöl többen valamint az irodalmi úgy a politikai palaestrián jelentékeny, befolyást gyakoroltak s nagy szerepet vittek az 1848-diki forradalomban. Eszméik Németországra is kihatottak s Hervegh, Struve, Brentano és Hecker személyében hatalmas tolmácsokat nyertek. Magyarországon csak Martinovics cathckismusából s a franczia első forradalom (1789) „emberjogok"-nó\ szóló chartájából ismerők csak, némileg az egyenlőségi eszméket. Ez időben (1848) Táncsics Mihály, Horárik János, Magas Ernő, tanulmányozták azokat behatóbban; de mégis csak rapsodice. Franczia rendszerek s példákból kelle tehát merítnünk, mindazért, hogy „egyenlőségi eszmék" tisztább felfogásához juthassunk; mindazért: hogy a „democratia" (népfelség) uralmának Árpád hazájában is tért egyengessünk. Társadalmi s politikai állapotunk egész rendszerében, az „egyenlőség" jogeszméjének meghonosítása által a „népuralmat" (democratiát) törekedtünk fiatalkorunk egész ábrándosságával s lelkesedésével trónusra emelni. A legjobb meggyőződésből hittük és vallottuk: hogy a democratia, melyre maga a sors indítja a jelenkori álladalmakat, kétszeresen üdvös Magyarországra. Egy felől, eltörlendi a különbségeket, a fajzati ellenzékeket, melyek legtöbb s leghosszasb nyugtalanságokkal zaklatják e polyglot országot. Legjobb eszköz minden lakosokat örökösen a magyar nemzeti ügyhöz csatolni, az, miszerint minden honlakos egyenlő polgári jogokat élvezhet. Más felől, ha van oly nemzet, mely érdemes megjelenni a politikai színpadon (én ezen kitételt az aristocratiávali ellentétes értelemben vesszük) - minden bizonnyal a magyar nemzet az. E nemzet még eddig igen ritkán szerepelt a világtörténetben; de mi azt hívők, miszerint bámulni fogna Európa rajta, mihelyest napfényre vergődnék, íme egy oly emberfaj, melyet nyolez százados rabszolgaság nyomott, melyet minden viszontagságok üldöztek, s minden nyomorok melyek valaha valamely nemzetet ostromolhattak. Látszik-e az ínség nyoma arczán? A magyar alsóbbrendű néposztály különösen, amellett hogy eszes, beszédes s tanulékony mindenben, bátor s önérzettel teljes, egyszersmind. Szívéből természetesen fakadó feleletei, meleg emberszeretete, oly kiváltságokra jogosítják valóban, melyek méltóbbá teszik a democratia előnyére, mint Európa bármely népségeit. A democratia fölényétől azonban ép úgy mint az egyenlőség paradicsomától, még ma távol van e nép. Várjon azonban még egy kissé türelemmel; az igazság