Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

s lombos fák alatt, a mezőkön vagy szőllőkbcn, mikor csak időm kedvezett, majd mindennap elandalogtam két-három órát. Az ábrándozás ezen óráiban többnyire azon terveztem, hogy mikép lehetnék ezermester vagy mindentudó bölcs, s e végből szorgalmasan cljárdogáltam a szomszédban levő kovácshoz, asztaloshoz, salétromfőzőhez, gubáshoz, szűcshöz, szabóhoz, s csupa műkedve­lésből segítettem dolgozgatni egyiknek is, másiknak is. A munkaiisztön már ezen zsenge korban annyira kifejlett bennem, hogy ha egyéb foglalkozásom nem volt, kijártam a mezőkre s vagy tarlót gyűjtöttem téli fűtésre, vagy tengerit, búzát s gabonát tarlóztam. Valóban e gyermek évek mintha előrevetett ködfátyol képei lettek volna későbbi életemnek, mely csakugyan örökös munka és foglalkozás között foly le. Elvégre szüleim beadtak az iskolába, amidőn azonban már 8-9. éves le­hettem. Itt, miután olvasni s írni már az atyai háznál megtanultam, igen gyorsan haladtam előre, s különösen kitűntem a természetes szép előadásban és a betű­írásban. Az elemi iskolák első osztályában bizonyos Lengyel Tódor volt a ta­nítóm, kinek csakhamar kedvencze levek, s ki engem már az első tanévben első eminensnek, tanulótársaim közt dictatornak (helyettes tanítónak) s felvigyázónak tett. ö a vizsgákkal járó ünnepélyek alkalmával is mindenkor engem alkalma­zott szónoknak; mert az előadásban én soha sem szoktam megzavarodni, s ha va­lamit kifeledtem az általa készített alkalmi beszédekből, azt saját rögtönzésem­mel mindannyiszor helyesen tudtam pótolni. Ez által tanulótársaim és a város népe közt annyira elterjedt jó hírem és nevem, hogy több tehetős szülő már ki­lencz éves koromban házitanítónak fogadna föl saját gyöngébb elméjű gyerme­keihez. Ekkori tanítványaim közöl Farkas Mihályra és Kozák Györgyre még most is emlékszem, valamint arra is, hogy havi fizetésem egy véka búza s egy gömöje volt; egész nyáron pedig szabad zsendiczézés. A többek közt tanítottam bizonyos Dömötör József ügyvédnek is a fiát, aki egy szüreti ünnepély alkal­mával poharat köszöntvén reám, a jelenlevő nagy számú úri vendégek előtt kor­társaimmal megcsókoltatván kezemet azt jóslá: hogy főispán lesz belőlem (Bár úgy lett volna.). Érdekes lesz tán e helyütt megemlítenem azt is, hogy már ek­kor - t. i. alig tíz éves koromban - szeretőm is volt, és pedig nem egy, hanem három is egyszerre. Egyikét Csonka Erzsi, - másikát Vörös Anna, - harmadikát Tóth Julcsának hívták, kik mindannyian a legkitűnőbb növendékek voltak a leányiskolában. E szerelmi viszony természetesen, tisztán platói gyermek szere­lem volt, de volt annak természetes oka is, amit különösen a szülőknek jó lesz megjegyezni. Még azon időben t. i. fiúk és leánykák vegyesen, többnyire együtt s ugyanazon egy táncteremben jártak volt, részint a tanítói személyzet elégte­lensége, részint az iskolaépület czélszerűtlen volta miatt. S azán a növendékek a mindkét nemű ifjúság részéről oly idősek, hogy az elemi iskolák végeztével többnyire vagy azonnal nősültek, vagy férjhezmentek. Egy részről tehát a min­dennapi s közvetlen érintkezés fiú és lány között, - másodszor az érlődő kor ösztönei oly gyorsan fejlődtek, hogy az én - s az enyémhez hasonló szerelmes­kedések, nagyon is természet szerintiek valának, habár tagadhatatlan, a tanulás és további fejlődés hátrányára. Híres és kapós gyerek voltam tehát én, már serdülő korom első éveiben is r későbbi életem folyására azonban, annak tudata és erős érzete hogy ki, mi és mennyi vagyok én más kortársaim között, bizonyos önteltséget, érzülékenységet s nehélycsséget (susceptibilitást) fejlesztett ki bennem. Már gyermek koromban

Next

/
Thumbnails
Contents