Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

nagyon hitványaknak és tudatlan, becsülésre nem méltóknak tartottam kor- és pályatársaimat; boszankodtam azon vagyonos úrficskákra, kik czifra posztó ru­hákban s tollal kalapokkal és jó fénymázos csizmákban jártak iskolába s még sem tudtak és tanultak semmit, mialatt nekem kalapom s csizmám, vagy nad­rágom egész éven át is alig volt vala, s mégis első valék. Az embergyűlöletnek első csíráit képezték ez érzelmek bennem, melyek később rokonszenves termé­szetem s jó szívem daczára is, mindinkább erőt vettek rajtam. Ugyanez időben érzékenységemet is nagyon föllázított egy eset, illetőleg édesanyám helytelen gyanúskodása s méltatlan bánásmódja. Édesanyám t. i. szőllőket rakott el télére a házpadlásra, s egyszer csak e szőllők mind eltűntek. Anyám rámfogta hogy én loptam el s ettem meg, jóllehet soha semmiféle nyalánkságon nem kapott még. Ez engem annyira elkeserített, hogy a háztól megszöktem, s egy egész hétig kóboroltam a pusztákon, mialatt anyám is a padláson madzagostól együtt le­szakadva megtalálván a szőlőket, engem ugyan fölkeresett s megtalált ugyan va­lami nagy nehezen, sőt haza is vitt, - de én azon idő óta soha sem tartottam igazságosnak magam iránt. Bár tudták a szülők, hogy midőn a gyermek becsület­érzésének első csíráit tépik szét, azok helyébe a fásultság magvait szórják, mi egy érzékeny szívben a legnemcsb ösztönöket elzsibbasztja. 1831-ben egy oly súlyos csapást mért reám a sors, melynél súlyosbat neve­letlen gyermekre nem mérhet. Atyám t. i. az akkor országosan dühöngő epe­mirigyben (cholera) meghalt - s én két kisebb húgommal (Terézia és Juliana­val) s alig egy hetes kis öcsémmel (Jánossal) a legsivárabb árvaságra jutottam. Atyám után, a szó teljes értelmében, adósságon kívül semmi vagyon sem ma­radt s mondhatom, hogy ő utána valamint én úgy testvéreim, egy koldustarisz­nyát sem örököltem. Anyám még ki sem épült a gyermek ágyból, pár hét múlva János öcsém is elhalt, s miután teljességgel nem tudtunk hogyan és miből élni, holmi csekély élelmi szerekért anyám, saját ősi földeit vetette zálogba saját test­vér bátya Magyar Gábornál, ki azokat vissza sem adta soha. Ügy is áldotta meg az Isten, mert valamint ő csaknem éhhalállal múlt ki élete 80-dik évében, úgy neje s gyermekei, mindannyian leírhatatlan inség és nyomor közt vesztek el. E lelketlenség melyet a csapisok napjaiban nagybátyánk irányunkban tanúsított, a felületes gondolkodók előtt megfoghatatlannak tűnik föl; pedig ez nagyon ter­mészetes. A szabadságot jól szervezett államrend oltalma alatt ki lehet vívni, s az igazságot szigorú államtörvény által ki lehet erőhatolni, de a testvéri érzületet még rokonaink kebeléből sem lehet kivívni s kiparancsolni, mivel az, az ember nemesebb társalmi természetéből származik. E nemesebb természet ami nagybá­tyánk lelkületéből egészen hiányzott. Épen apám váratlan halálával, én a második osztályú elemi iskolába valék járandó. Szünnapok voltak, de az epemirigy öldöklő lehcllete még mindig dúlt az elrémült lakosság sorai között. Anyám is beléesvén a járványos miasmákba, sorsunk még borultabb kezde lenni; azonban anyám három nap alatt szeren­csésen kiépülvén a rémületes bajból, most már azon kezdte a fejét törni, hogy engem hova s miféle mesterségre adjon? Persze, anyám, saját nevelése s társa­dalmi állásának korlátoltságánál fogva, nem is gondolhatott nagyobbra, mint­hogy belőlem egyetlen elsőszülött fiából legalább is valami tisztességes mester­embert neveltessen, ki föntartója legyen a családnak s gyámola árva testvéreinek. De más részről, nézünk akkori gondolkodása még oly alantjáról volt, hogy vak-

Next

/
Thumbnails
Contents