Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

nagyon hitványaknak és tudatlan, becsülésre nem méltóknak tartottam kor- és pályatársaimat; boszankodtam azon vagyonos úrficskákra, kik czifra posztó ruhákban s tollal kalapokkal és jó fénymázos csizmákban jártak iskolába s még sem tudtak és tanultak semmit, mialatt nekem kalapom s csizmám, vagy nadrágom egész éven át is alig volt vala, s mégis első valék. Az embergyűlöletnek első csíráit képezték ez érzelmek bennem, melyek később rokonszenves természetem s jó szívem daczára is, mindinkább erőt vettek rajtam. Ugyanez időben érzékenységemet is nagyon föllázított egy eset, illetőleg édesanyám helytelen gyanúskodása s méltatlan bánásmódja. Édesanyám t. i. szőllőket rakott el télére a házpadlásra, s egyszer csak e szőllők mind eltűntek. Anyám rámfogta hogy én loptam el s ettem meg, jóllehet soha semmiféle nyalánkságon nem kapott még. Ez engem annyira elkeserített, hogy a háztól megszöktem, s egy egész hétig kóboroltam a pusztákon, mialatt anyám is a padláson madzagostól együtt leszakadva megtalálván a szőlőket, engem ugyan fölkeresett s megtalált ugyan valami nagy nehezen, sőt haza is vitt, - de én azon idő óta soha sem tartottam igazságosnak magam iránt. Bár tudták a szülők, hogy midőn a gyermek becsületérzésének első csíráit tépik szét, azok helyébe a fásultság magvait szórják, mi egy érzékeny szívben a legnemcsb ösztönöket elzsibbasztja. 1831-ben egy oly súlyos csapást mért reám a sors, melynél súlyosbat neveletlen gyermekre nem mérhet. Atyám t. i. az akkor országosan dühöngő epemirigyben (cholera) meghalt - s én két kisebb húgommal (Terézia és Julianaval) s alig egy hetes kis öcsémmel (Jánossal) a legsivárabb árvaságra jutottam. Atyám után, a szó teljes értelmében, adósságon kívül semmi vagyon sem maradt s mondhatom, hogy ő utána valamint én úgy testvéreim, egy koldustarisznyát sem örököltem. Anyám még ki sem épült a gyermek ágyból, pár hét múlva János öcsém is elhalt, s miután teljességgel nem tudtunk hogyan és miből élni, holmi csekély élelmi szerekért anyám, saját ősi földeit vetette zálogba saját testvér bátya Magyar Gábornál, ki azokat vissza sem adta soha. Ügy is áldotta meg az Isten, mert valamint ő csaknem éhhalállal múlt ki élete 80-dik évében, úgy neje s gyermekei, mindannyian leírhatatlan inség és nyomor közt vesztek el. E lelketlenség melyet a csapisok napjaiban nagybátyánk irányunkban tanúsított, a felületes gondolkodók előtt megfoghatatlannak tűnik föl; pedig ez nagyon természetes. A szabadságot jól szervezett államrend oltalma alatt ki lehet vívni, s az igazságot szigorú államtörvény által ki lehet erőhatolni, de a testvéri érzületet még rokonaink kebeléből sem lehet kivívni s kiparancsolni, mivel az, az ember nemesebb társalmi természetéből származik. E nemesebb természet ami nagybátyánk lelkületéből egészen hiányzott. Épen apám váratlan halálával, én a második osztályú elemi iskolába valék járandó. Szünnapok voltak, de az epemirigy öldöklő lehcllete még mindig dúlt az elrémült lakosság sorai között. Anyám is beléesvén a járványos miasmákba, sorsunk még borultabb kezde lenni; azonban anyám három nap alatt szerencsésen kiépülvén a rémületes bajból, most már azon kezdte a fejét törni, hogy engem hova s miféle mesterségre adjon? Persze, anyám, saját nevelése s társadalmi állásának korlátoltságánál fogva, nem is gondolhatott nagyobbra, minthogy belőlem egyetlen elsőszülött fiából legalább is valami tisztességes mesterembert neveltessen, ki föntartója legyen a családnak s gyámola árva testvéreinek. De más részről, nézünk akkori gondolkodása még oly alantjáról volt, hogy vak-