Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Andrásfalvy Bertalan: Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás
Dunántúli pásztorkodás — alföldi pásztorkodás ANDRÁSFALVY BERTALAN Mindenekelőtt felvetődik az a jogos kérdés, hogy vajon a címben jelzett összehasonlításhoz, párhuzamba állításhoz elegendő anyaggal rendelkezik-e a magyar néprajztudomány? A Dunántúl területéhez és népességéhez viszonyítva az állattartásra vonatkozó adat megdöbbentően kevés. De hézagos az Alföld állattartásának kutatása is, térképre vetítve több a fehér folt mint az ismert. „A néprajzi kutatók eddig túlnyomórészt a füves puszták pásztorkodását vizsgálták, állattartásunk külterjes jegyeit nagyrészt az ott szerzett tanulságokból szűrték le és erre építették őstörténeti következtetéseiket is." E szavakkal utalt Tálasi István e kutatások egyoldalúságára (Tálasi, 1955, 19.). Kétségtelen, hogy a Dunamedencében az alföldi mezővárosok és nagyközségek pusztai állattartása sajátos szint jelent, de ez az állattartási mód korántsem jellemezte az egész Alföldet és viszonylag késői kialakulásának története is egyre világosabbá válik. E pusztai állattartás mellett az alföldi nagy árterületek, mocsárvidékek (Kis- és Nagy-Sárrét, Ecsedi-láp, Rétköz) legeltetéséről vannak még részletesebb ismereteink. Az Alföld állattartás-kutatásának ez az egyoldalúsága nem választható el az Alföld kutatásának egészétől, a magyar műveltség történetének, múltszemléletének sajátos alakulásától. Az Alföldről alkotott kép pedig valójában a magyarság önmagáról alkotott képének, öntudatának irracionális, lélektani meghatározói közé tartozik. Nem feladatom most, hogy nemzeti öntudatunk e fontos, érzelmi szálakkal átszőtt összetevőjével foglalkozzam, már csak azért sem, mert határozottan soha meg sem fogalmaztuk (talán nem is lehet), de annál inkább féltettük öntudatlanul és öntudatosan. Ez irányította végső soron őstörténeti és néprajzi kutatásainkat is. Gyökerét a hun—magyar mondakörben kereshetjük. Már krónikaíróink történeti öntudattá formálták, majd Arany János költészete emelte magasra. Az Attilára és a hun birodalomra visszatekintő lovasnomád magyarság eszményéből következik többek között a finnugor kapcsolatok szenvedélyes tagadása, a törökös műveltség hangsúlyozása stb. Ide tartozik az is, hogy a Kárpát-medence közepén a lovas nomád népekre jellemző környezetet, a fátlan sztyeppét, annak életét, Ázsiának ideszakadt kis darabját keressük. A puszta, a sztyeppe aztán Petőfi, Lenau költészetében délibábos fénnyel ragyogott fel és az egész magyar műveltség éke lett. A vérbe fojtott 48-as forradalom után ez lett a szabadság
