Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Andrásfalvy Bertalan: Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás
szimbóluma, a rajta élő ember a pásztor, a betyár, a szabad ember mintája. A Petőfi-dalokat fordító és megzenésítő Nietsche emberideálja, az Übermensch, „alig valamivel több, mint Petőfi regényes alföldi betyárja klasszikus kultúrmezben". (Rapaics, 1918. 18. p.) Ettől kezdve a külföld egyre inkább lelkesedett Európa e kis ázsiai darabjáért és a hun—magyar őstörténetet valló magyar közvélemény is könnyen magáévá tette ezt a rajongást. A puszta és világa (most nem beszélve ennek ízléstelen idegenforgalmi propagandájáról) hozzánk tapadt, nemzeti jellemünk része, büszkeségünk magyarázója lett, bár már sokan és régóta érezzük, hogy ez a cirkuszban mutogatott indiánus dicsőségéhez hasonló. Elgondolkoztató, hogy a török után elpusztult táj újratelepítésének, paraszti meghódításának, a futóhomok megkötésének eposzokba illő hősiessége alig hagyott nyomot a magyar szép- és történeti irodalomban, míg a puszták „ősi állapotának", műveltségének kutatása és képe mindkettőben bőven kapott helyet. Ebben látom Kállay Ferenc, Csaplovics János, majd Györffy István a magyarság gazdálkodásának kettőségéről vallott felfogásának alapját, bevallott vagy beváltatlan indítékát. Az alföldi gazdálkodási módot Csaplovics és Kállay is ázsiainak nevezi, bár ebben az ázsiai jelzőben még annyi az elmarasztalás is, mint amennyi a kétes dicsőség. „Ma már tudjuk, hogy a Kállaytól jellemzett alföldi mezőgazdaság öszszetevőiben egy hódoltság utáni, konzerválódott, már Csaplovicstól is korszerűtlennek tartott gazdálkodási típus, melynek ilyenné formálódása történetileg elemezhető, de melyről még ezután is folyik vita." (Tálasi, 1964. 5. p.) Ahogy már bebizonyosodott az, hogy a „nomád mezőgazdaság" nem honfoglalás kori, ugyanúgy nem vallhatjuk a pusztai állattartást sem honfoglalás kori nomadizmus utódjának semmilyen formában sem. A XIX. század rideg pásztorai nem a magyarság „ősfoglalkozásának" és egykori műveltségének letéteményesei. Társadalmuk, sajátos életmódjuk igen későn alakult ki és csak meghatározott történeti-társadalmi és földrajzi viszonyok között. Soraik a parasztság legszegényebb rétegéből, és hozzátehetjük, sajátos lelki alkataiból verbuválódtak, szélsőséges és nem tömegeket jellemző típus képviselői. Ezzel nem akarom vitatni azt, hogy a magyar állattartásban nem lelhetők fel honfoglalás előtti török elemek, terminológiában és eljárásokban egyaránt. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy az állattartás maga szükségképpen nomád is' volt, sem az átvevő, sem az átadó részéről. A széna nélkül, árterületeken való feleltetés előfordulása se mutat okvetlenül nomád hagyományra. A külterjes tartás, a lehetőségek egyetlen ésszerű felhasználásának módjáról van csak itt szó. Az Alföld sztyeppéi, nomád jellegének mítoszát először a növényföldrajzi kutatások törték meg. Bebizonyosodott, hogy az Alföld fátlan foltjait sem a klíma, sem a talaj nem indokolja. A történeti, növényföldrajzi kutatások azóta igazolták az Alföld egykori erdőségeit, fában való gazdagságát. A XVIII. század előtt az Alföldön sem homok, sem szikes puszták nem voltak. Homoki erdők feltámadását az ember akadályozta meg és a szikes puszták pedig az egyoldalú vízrendezés nyomában alakultak ki. „Az Alföld növény földrajzi jellegének megállapításában sokkal nagyobb utat hagyhattunk magunk mögött, mint bármi egyéb szempontból vett jellemzésének kutatásában, még a néprajzit sem véve ki" — állapította meg Rapaics 1918-ban.
