Dankó Imre szerk.: Az 1969. augusztus 29-én, a debreceni Déri Múzeumban tartott Zoltai Lajos-emlékünnepség előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 15. Debrecen, 1971)

Varga Gyula: Zoltai Lajos és a néprajztudomány

Zoltai Lajos és a néprajztudomány Zoltai Lajos a legtermékenyebb magyar tudósok egyike. Kisebb-nagyobb cikkeinek a száma, melyek élete során megjelentek, meghaladja az 1300-at, de kiadatlan kéziratos hagyatéka is több ezer oldal. Munkái közül több mint száz olyan önálló tanulmány, mely egy-egy részkérdés eredeti feltárását tartalmazza. Tematikája egyfelől oly gazdag, hogy egész sor tudományág határait érinti, másfelől úgy is felfoghatjuk, hogy végső soron egy témája volt: Debrecen. Minden érdekli, ami kapcsolatban van Debrecennel és szinte semmi, amihez a debreceni ember nem kapcsolódik. Ha cikkeit tartalmilag vizsgáljuk, a történelem az a fonal, amely minden műven végigvonul. Ezen belül a régmúlt és a közelmúlt egyaránt érdekelte s az már valószínűleg az objektív tényezők hatása, hogy legszámottevőbb eredményeit a levéltári források és a föld alá süllyedt kultúrák megszólaltatásával érte el. Ennek ellenére félszázat meghalad azoknak a kisebb-nagyobb cikkeknek, tanulmányoknak a száma, melyeket ma a néprajztudomány területéhez tartozónak érezhetünk. Nem állíthatjuk, hogy a néprajz iránt múzeumi kötelezettsége folytán kezd érdeklődni, hiszen mielőtt a városi múzeumhoz került volna, húsznál több cikket írt a debreceni nép életéről, a Hortobágyról, ménesről, gulyáról, földművelésről, a tanyákról, a régi polgárok háztartásáról stb. Már ebben az időben megfigyelhetjük, hogy a szórakoztatóbb, minden bizonnyal zsurnalisztikái célzatú cikkei után (A vőfélyek céhe Debrecenben, Debreceni boszorkányperek, A kelengye hajdan, A régi kontó, avagy hogy mulattak 70 évvel ezelőtt, Tilos szerelmek, muszály házasságok) már a századforduló elején rátér a gazdaságtörténeti dokumentumok feltárására. Többszörösen visszatér a debreceni kertek, a szőlőtermesztés múltjára, foglalkozik a debreceni malmokkal, állandóan visszatérő témája a Hortobágy történetének, néprajzának egy-egy részlete, foglalkozott a debreceni pipákkal, Debrecen kornyékének helyneveivel, települési, építkezési kérdésekkel. Nemcsak a debreceni utcákkal, a város kerítéseivel és kapuival, de a cívisházak külső és belső szerkezetének leírásával is pótolhatatlan adatokat szolgáltatott a néprajznak. Szól a Debrecen környéki útszéli csárdákról, a város melletti erdőkről, különböző debreceni foglalkozásokról, mesterségekről (Kalmár asszonyok, Foglalkozási ágak megoszlása a török uralom végén stb.). Többszörösen visszatér a debreceni temetők művészetéhez, a híres, szépen faragott fejfák ismertetéséhez. De szinte nincs a cívis életnek olyan mozzanata, amelyről legalább egy-két cikk erejéig meg ne emlékezne. Mint múzeumőr, évi jelentéseiben nagy műgonddal számol be a néprajzi tárgyak gyarapodásáról. A múzeum egykori leltárkönyveiben az újonnan szerzett tárgyakat kitűnő rajzos képességeinek csillogtatásával le is rajzolta, így a későbbi beazonosítás sohasem okoz gondot. Zoltai azonban a néprajzot is, éppúgy mint a történelmet vagy a ré-