Dankó Imre szerk.: Az 1969. augusztus 29-én, a debreceni Déri Múzeumban tartott Zoltai Lajos-emlékünnepség előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 15. Debrecen, 1971)
Varga Gyula: Zoltai Lajos és a néprajztudomány
gészetet, sajátosan értelmezte. Igaz, hogy az ő korában nem is körvonalazódtak még pontosan a magyar néprajz területei. Ö a historizáló, éppen ezért erőteljesen levéltári forrásokra támaszkodó Herman Ottó, Takáts Sándor nyomdokain haladva, elsősorban nem a népi adatközlők elbeszéléseire alapozta tanulmányait, hanem az írott levéltári forrásokat szólaltatta meg. Mint levéltáros, hatalmas mennyiségű forrásanyagot ismert, s ezekből nemcsak a kimondott történelmi tények adatait jegyezte ki, hanem a nép életformájára, gazdálkodási metódusára, az élet teljességére utaló néprajzi érdekességeket is. Ez a módszer később és főként napjainkban újra kezdi feszegetni a néprajztudomány kapuit, ezért is tanulságos néhány pillantást vetni Zoltai Lajos szemléleti, kutatási módszereire. Zoltai néprajzi metódusa lényegében nem szakítható ki egész tevékenységéből: része az is életművének. Megérteni tehát azt is csak az életművön keresztül lehet. E műnek módszertani lényege az, hogy a jelenségeket ő nem horizontálisan, hanem vertikális méretekben szemléli. Minden létezőnek nem az elterjedését, hanem az eredetét, a történetét kutatja. A hortobágyi pásztorviseletből éppen úgy, mint a májusfaállítás szokásából nem a jelent ragadja meg, hanem ezeknek a régmúltban előforduló hagyományát. Mindennek az okát, az előzményét kutatja, s ezen a téren pozitivista elveket vall: szigorú kritikai elvek alapján válogatja meg forrásait s csak azt írja meg, aminek tudományos hitelességéről meg van győződve. Még a naponta írt kisebb cikkeit is minden esetben hiteles forrással támasztja alá. Nagy gondot fordít ezek pontos hivatkozására, hogy kutatásait bárki utólag ellenőrizhesse. Nem szereti a látványosságot, ezért nem a sok adat, a szakirodalomban való jártasság csillogtatásával akarja olvasóit elkápráztatni, hanem az eredeti, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert források feltárásával s ezek összefüggéseinek felfedezésével igyekszik a valóság egy addig ismeretlen darabját megragadni. Éleslátása rögtön felfedezi a források szűkszavúsága mögött rejlő valóságot, életszerűséget s ezt plasztikus hűséggel tárja az olvasó elé. Alapjában, a szó szoros értelmében nem néprajz tehát amit Zoltai művelt. De a köztörténetbe is műveinek csak kisebb százalékát lehetne besorolni, ellenben példás úttörője annak a napjainkban újra előretörő komplex tudományágnak, melyet helytörténetnek, tágabb értelemben honismeretnek nevezünk. E tudományág lényege a helyismeret, a mélyfúrás, amelyhez többféle tudományág komplex összefogása szükséges. De lényege az is, hogy a történelmet úgy kell megírni, hogy az ne csak az elvont szaktudomány kritikáját bírja ki, hanem a nem szakember is élvezettel olvassa. Zoltai így próbálta a résztudományokat egymaga összefogni, s mint köztörténész, gazdaságtörténész, régész és néprajzos egy személyben egyesíteni azt, amit a kor tudományágai abban az időben nálunk jelentettek. Kétségtelen, hogy ma ezt már egy személy képtelen lenne elvégezni, hiszen a tudományágak erősen specializálódtak és differenciálódtak, de a szemlélet, ahogy Zoltai a helytörténetet s a helytörténetbe ágyazott néprajzot értelmezte, ma is tanulságos. Sajnálatos, hogy Zoltai Lajos életműve végül is nem állt össze egy kerek egésszé. A másfél ezernyi kisebb-nagyobb mozaikból álló műből egy hatalmas helytörténeti monográfia körvonalai rajzolódnak ki. Életét a rohanó tempó jellemezte. Örökké az újat kereste s a részleteket külön-külön kidolgozva nem volt ideje az egész mű összesítésére. Baj, hogy kristályszemekkel felérő kis karcolatai Debrecen korabeli, nehezen hozzáférhető kis
