Dankó Imre szerk.: Az 1969. augusztus 29-én, a debreceni Déri Múzeumban tartott Zoltai Lajos-emlékünnepség előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 15. Debrecen, 1971)
Módy György: Zoltai Lajos a muzeológus
területein viszont mint muzeológus a ma támasztott követelményeknek is megfelel. Önálló könyvei, publikációinak folyóiratokban, újságokban közzé tett, de rangos kisebb-nagyobb tanulmányainak sorában szervesen illeszkednek a százával írt magasigényű népszerűsítő cikkei. Ebben korát évtizedekkel megelőzte. Saját tudományos gyűjtő és feldolgozó munkásságára alapozta az ismeretterjesztő tevékenységet. Ezzel ezreket és ezreket nyert meg a múzumi gondolatnak, a múlt tárgyi emlékei megbecsülésének és megmentésének. A múzeumtörténetnek is első avatott művelői között találjuk Zoltait. A városi múzeum történetét ő írta meg. Az 1929-től már a Déri Múzeumban elhelyezett új állandó kiállítás vezetőjének várostörténeti részeit is ő írta. Nem adatott meg neki, hogy a Hatvan utcai házban évről évre egyre szűkösebb körülmények között működő, a városi múzeum átköltöztetése után a névadó nagyértékű gyűjteményeivel gazdagodott és a követelményeknek megfelelő épületben elhelyezett Déri Múzeumnak is vezetője lehessen. De ahogyan a történetíró, az etnográfus és régész Zoltai Lajos munkássága nemzedékeken át példamutató marad, úgy gondolunk Zoltaira, a fáradhatatlan, önmagát a múzeumnak áldozó muzeológusra, aki a Löikovits féle kis magángyűjteményt alapul kapva ásatásaival, néprajzi, helytörténeti, iparművészeti és irodalmi gyűjtéseivel tudományosan megalapozta és országos szintre emelte a régi debreceni Városi Múzeumot. A századfordulón a magyar helytörténetírás igen alacsony színvonalon állt. Művelőinek nagy többsége kimerült a köztörténeti adatok ismételgetésében s megelégedett azzal, hogy az országos politikai és hadieseményeket helyi vonatkozásokkal kibővítse, nem egyszer aránytalanul felnagyítsa. A megyénként, városonként szinte sablonosán egyforma szövegekben jóformán csak a végtelenbe nyúló nemesi birtokperek szereplőinek neve képviselte a helyi színt. Különösen szerettek az őskorról írni. Néhány kőszerszám, egy-két törött fazék vagy bronz ékszer elegendő volt ahhoz, hogy a ködbevesző ősidőkről egész köteteket írjanak, beleszőve elbeszélésükbe mindazt, amit a külföldi vagy a hazai irodalom az emberiség őskoráról valaha is elmondott. Pozsony város monográfiájában, amely pedig egyébként a legjobbak közé tartozik, még képeket is találunk az őskorról. Ott láthatjuk a harmadkor végén a kárpáti hágókon berontó tengert, a cammogva ballagó hatalmas .őselefántot és más helyi jellegzetességeket. Ez volt a helytörténetírás általános színvonala Zoltai Lajos felléptekor. Annál meglepőbb, hogy Zoltai kezdettől fogva másként, tudományosabban látta a helytörténetírás feladatát. Már legelső dolgozataiban a helyi fejlődés sajátosságait kereste, és a köztörténeti dolgok helyett a debreceni polgárok mindennapi élete felé fordította figyelmét. A hazai helytörténeti kutatások történetében Zoltait ezért megkülönböztetett hely illeti meg, s érdemét nem csökkenti, ha megállapítjuk róla, ahogy ezt az előadások is tették, hogy mindvégig csak a részletek, az epizódok érdekelték, hogy összefoglaló nagy munkát nem hagyott maga után. A történész Zoltai sajátságos, ellentmondásos jelenség volt. Nem tartozott egyik történetírói iskolához sem, s talán az egy Takáts Sándort kivéve, számbavehető hatással senki nem volt rá. Történetelméleti kérdések nem foglalkoztatták, a fejlődés nagy vonalait nem kereste, érdeklődése alig terjedt túl Debrecen határán. A debreceni élet mindennapi jelenségeire hatal-