Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században

A heverő, csak télen takarmányozott jószágok száma csökkent. A ménes- és az igáslovak számaránya 1778-ban 1 : 2,8-hez, 1840-ben pedig már 1 : 8,2-hez. Az igásállatok számának növekedése és a ménes csökkenése a földművelés előtérbe kerülésére hívja fel a figyelmet. A gazdálkodás színvonalának lényeges eleme a gazdaságok igavonó állatokkal való ellátottsága volt. 1840-ben egy gazdálkodóra 4,7 db ló ós egy gazdaságra 3,7 igásló esett. Ez az átlag, megfelelő számú szarvasmarhával együtt, elegendőnek bizonyult a gazdálkodás normális folytatásához. A háromnyomásos és a javított háromnyomásos gazdálkodás terjedésével párhuzamosan az állatok száma csak kevéssé csökkent. 1831/1832-ben közel 8000 állat ellátásáról kellett gondoskodni. A takarmányozásban jelentkező nehézségeket sarlózással és a megmaradt kaszáló jobb kihasználásával igyekeztek megoldani. Dorog gyakorta bérelt legelőt Polgár, sőt Sárospatak határában is.-'"' Itthon takarmánytermelésre és legeltetésre a határ három része volt alkalmas: az ugar, a legelő és a rét. Az ugar téli szállásként is számításba jöhetett; az ugart 3—4 évenkint váltogatták, feltörése rendszerint május 14-21. között történt,

36 a legelőről pedig azt kell megjegyeznünk, hogy két részre osztották az állatállomány jellegének megfelelően. Az igavonó és fejős jószágokat elválasztották az eladásra szánt tőke marháktól, illetve meddőnyájtól. Külön csóváztak legelőt az igás, és külön a heverő jószágok számára.

37 II. 1. A hajdúk a letelepedésükhöz fűződő védelmi-politikai elképzeléseket a XVII. szd. végéig beváltották, megállították vagy nagyobb támadás esetén nyugtalanították a Tiszántúlt dúló ellenséget, katonai jelenlétükkel bizonyos szilárd védelmet adtak az Alföld Észak-nyugati szélén élő népnek. Joggal írták 1694-ben a néhány évtizeddel előbbi szerepükről: „Azon erősség nélkül levő tiszántúl való földnek fegyvertől vala mindenkor őrállója" a hajdúság. Az 1660-ban Szejdi pasa által vezetett bosszuló hadjárat, a Thököly-féle szabadságharc, valamint a török kiűzésére indított tiszántúli hadjáratok viszont teljesen tönkretették a népességben és anyagiakban időközben meggyarapodott hajdúvárosokat. Dorog különösen sokat szenvedett a fosztogató kuruc csapatoktól, ezért 1677-ben Hadházzal és Nánással együtt a király segítségét kérte. A lakosság sorait később szinte megtizedelte az 1709 szeptember közepén az egész országon végigpusztító pestisjárvány. Ez a hajdúvárosok közül Dorogot érintette a legsúlyosabban: „a rendkívül való istenítéleti miatt majd teljességgel elpusztult", számolt be a Kerület jegyzőkönyve.

38 A hajdútelepek jogai ellen már a XVII. szd. második felében heves támadást intéztek a nemesi vármegyék; ez a támadás a szatmári békét követő időkben megismétlődött és Polgár, valamint Szentmargita esetében sikerrel is járt. A központi hajdútelepek ezeket a támadásokat csak azzal háríthatták el, hogy fokozott katonai és anyagi megterhelés vállalásával a központi hatalmat, a királyt megnyerték ügyüknek.

1

" A katonai és anyagi megpróbáltatások miatt azonban sokan elvándoroltak, feladva eddigi állásukat. Dorogról ,,a német portió" miatt Üjfehértóra költözött lakosok telkeiket adósságuk fedezésére adták a tanácsnak. 1688-ban a tanács portió fizetéséért egy békéiket a hozzá tartozó pertinentiakkal 67 magyar forintért örökösen, hogy bármit' építhessen rá, bárkinek áruba bocsátja. Hasonló áttelepülési tendencia Böszörményben is tapasztalható.

40