Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

A magisztrátusnak leginkább elfoglalt és a városigazgatás minden ügyével terhelt tisztségét a főjegyző viselte. Hivatalát is róla nevezték el „jegyzői hivatalnak", mint 1832. május 19-én; itt futottak össze az adóelosztásra vonatkozó ügyek, a magánsérelmekből eredő panaszok, a közigazgatás hiányosságaira vonatkozó feljelentések, a felsőbb hatósági rendelkezések és minden °lyan irat, amelynek elintézése nem kívánt tanácsi határozatot. A főjegyzőt a szenátus alkalmazta a XVIII. század óta. Ha meg voltak vele elégedve, a két évre terjedő választását a tisztújításkor meghosszabbították, de az is előfordult, hogy a tanácstagok panaszt emeltek ellene. 1807. augusztus 30-án a szenátorok közül többen előadták, hogy „a jó reménysíg fejíben nótáriusnak idehozott Dömötör Miklós úr a nemes városunkban helyreállott csendességet ismét megzavarta és naponként. . . jobban is igyekszik mind a nemes városok elöljárói között, mind pedig népei között megzavarni". A Kerületnek javasolták, hogy „a több veszedelmeknek elhárítására Dömötör Miklós nékünk többé nótáriusságra nem kell; a leváltását szeptember 6-án ismét kérték a Kerülettől, de valójában a székújításig tisztségében maradt. Nevezett a birtoktalan hajdúk és zsellérek oldalán állt. Ettől az időtől kezdve a nótáriusi állásra is több személyt kellett a közgyűlésen jelölni, s a tanács csakis azok közül választhatott, mint 1807. szeptember 27-én, amikor három javasolt személyből egyet a tanács kooptált, illetve kinevezett. A főjegyző irányítása alatt állott a dorogi archívum, amelynek gazdag levéltári anyaga már korán rendezést kívánt. 1816. január 8-án közli a tanácsi jegyzőkönyv, hogy „a dorogi régi actáknak regestrálására ifj Görög Jánost regesztrátorrá választották", aki a rendezésről hav°nkint tett jelentést. A magánokiratok kiállításáért, a másolatokért, a jegyzőkönyvi kivonatokért, a szerződések betáblázásért külön díjakat bevételezett a főjegyző, melyeknek egy része a várost, más része őt és a regisztrátort illette. A jegyzőkönyvek lajstromozása azonban nagyon lassan haladhatott, miután még 1838. szeptember 2-án is megállapította a tanács, hogy azok „több, mint egy évszázadról lajstromozva nincsenek" s a jövőben is csak „hozzávetőleges jutalomfizetés mellett" várható a munka elkészülte. Egyébként a Jegyzőkönyvek 1712. óta megvannak. A városi javak pénzügyi kezelésének is önálló hivatalai voltak a XIX. század első felében. Erre az időre már határozott reszortmunkakörök alakultak ki. Néhányról már fenntebb említés történt, de ezek inkább összefogták az ügyeket, nem pedig differenciálták. Ilyen értelemben a XVIII. szd. gyakorlatához hasonlóan a pénzügyi-, és elsősorban az adógazdálkodás kapott önálló — de a főhadnagynak alárendelt — hivatalt. Az adókivetés alapján beszedett adónemeket az exactor kezelte a hadipénztár vezetőjeként, s elszámolásait a főhadnagy aláírásával terjesztette tovább a kerületi Tartományi Biztossághoz. Számadásait a perceptor, mint a városi gazdálkodás pénzügyi kezelésének feje, szintén láttamozta az 1800-as évektől kezdve. Az adófizetés sohasem haladt a kívánt mértékben emiatt a hadipénztár bevételei nem fedezték a kiadásokat. Ilyenkor belső — pénztárközi — kölcsönökkel segítették s a hadipénztár azokat a házipénztárból vette fel. A pénzügyi zavarok elkerülése érdekében 1791. július 9-én a Kerület elrendelte, hogy ,,a katonaságnak tovább a közönséges cassából ne adminisztráljanak, hanem a lakosoknak paléták osztassanak ki", amelyekkel az adót beszedhessék. De ha a hadipénztárban nem volt fedezet a felsőbb katonai szervek ré-