Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)
III. Politikai szervezet
11-én szabályozta, amikor „a hét hajdúváros hajdúinak conventióját" megállapította, részben 1763. december 3-án, amikor a szolgák között külön bért állapított meg az öreg szolga, a közép szolga és a kisebb szolga részére. A munkabérek megállapításánál sem a Kerület, sem a városi tanács nem szociális meggondolások alapján járt el, hanem egyszerűen a közület hasznának növelése vezette őket. A Kerületnek 1718. augusztus 29-én tartott közgyűlése alkalmával kiadott rendelkezése arról intézkedett, hogy „a mostani közönséges szükséghez és földnek terméketlenségéhez képest az külső béres szolgáknak is nem kívántatván olyan mértékben való szolgálatyuk, mint büvséges időben, reciproce ők is nem kívánhatják az gazdáknak meg ígért esztendőt által való egész fizetéseket". Ez alkalommal a búzajárandóság „abszolúte tolláltatik", legföljebb a szolga saját vetése fizetendő ki. A hajdúvárosok közigazgatási szervezete a XVIII. században a feudális városi és a községi önkormányzat elemeinek összeolvadásából alakult ki. Támaszkodott a korábbi jogviszonyokra, de az egyes ügyintézési kérdésekben már előremutatóan rajzolódott ki az az újkori fejlődési irányzat, amely lényegében csak a polgári forradalom után valósulhatott meg. Minden város elsődleges ügyintézését a katonai, a pénzügyi, a javadalmi igazgatás szükségletei határozták meg. Ezek egyaránt összefüggtek a mindennapi élettel, s közöttük a felsőbb hatósági rendeletek folytán a katonaügyek ellátása jelentette a legnagyobb terhet. Városi vonatkozásban a katonai ügyek többirányúak voltak. Mindenekelőtt a személyes katonai szolgálat jelentett állandó és folyamatos kötelezettséget, amely a XVIII. szd-ban már enyhébbnek mutatkozott. A másik teher a beszállásolásban Jelentkezett, míg a harmadik a hadiadó, vagy más címen az államot megillető jövedelem kifizetése volt. A személyes katonai szolgálat sorában a hajdúk szerepe különösen abból a szempontból bírt jelentőséggel, hogy egyéb feudális szolgáltatások — tized, kilenced, úrbér, robot — alóli mentesség fejében katonáskodtak. Személyes szolgálatot részben az erdélyi fejedelemnek, részben pedig a magyar királynak teljesítettek. 1782-ben Szabolcs vármegye felségfolyamodásban kérte az uralkodótól, hogy a Hajdúság kiváltságos helyzetét szüntessék meg, miután elmúlt a török veszély, és nincs szükség a hajdúk katonai szolgálatára. A vármegye szerint a hajdúk szántó-vető parasztokká lettek. A vármegyének ilyen természetű nézetét sem az 1729. évi országgyűlés, sem az 1741. évi 63. tc. nem tartotta indokoltnak, amikor elismerte a hajdák katonai kötelezettségét, és ezzel a korábbi jogállapot indokoltságát. Valóban az örökösödési és a hétéves háború időszakában 400—400 katonát állított ki a 6 hajdúváros, ami viszonylag magas megterhelést jelentett. A kerületnek 1757-ben alkotott határozata arról intézkedett, hogy „akik nem kelnek fel, a magok porciójokat először megfizetvén a városból kihajtassanak", • és soha be ne bocsáttassanak" 30 . Nyilvánvaló tehát, hogy a személyes katonai szolgálatot továbbra is fenn kellett tartani, és ismeretes, hogy 1756. október 24-én a Hajdú Kerület Dorogra 40 fős katonai állomány kiállítását vetette ki. Dorog városnak 1771. október 21-én hozott határozata arról intézkedett, hogy „őfelsége szolgalatja és a közönséges teherviselés, valaki csak a nemes városban lakik, egyenlően illeti minden teherviselés és forspontozás". A hétéves háború megszűnése után a katonai szolgálat kötelezettsége is háttérbe szorult, ennek fejében az 1770-es években Dorogon fegyverváltságot kellett
