Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

A magisztrátus még nagyobb mértékben képviselte a városi gazdag gárság arisztokratikus vezetési módszerét, mert a tanácson belül is ez volt az igazán előkelő hajdúréteg képviselete, vagy még inkább a személyükben is megnemesített hajdúké. Egyébként a városi tisztségviselők együttesét „privatus", a kerületiét ,,

publiais" magisztrátusnak hívták ebben az időben. A tagok vezetője a főhadnagy volt, akit a főesküdt helyettesített; ennek neve később népszónokká, vagy népszószólóvá, fürmenderré változott; a főhadnagy mellett már a XVIII. századi jogszolgáltatás felszínre dobta az alhadnagy személyét, aki azonban inkább a következő században játszott nagyobb szerepet. A magisztrátus tagjai voltak azok a tanácsnokok, akik a város gazdasági ügyeit irányították, s egy-egy ügyben döntő szavuk volt a határozatok megszületésekor. A magisztrátus politikai hatalmát emelte ki az a körülmény, hogy valójában az gyakorolta — természetesen a tanács nevében — a kegyúri jogot; ő vette fel vagy bocsájtotta el az alkalmazottakat, nevezte ki az iskolai kurátort. Ilyen irányú döntéseit a tanács előtt be kellett mutatnia jóváhagyás végett. Egyáltalán: minél gyakoribbá vált az aktaszerű ügyintézés és minél kevesebb lehetőség volt arra, hogy a tanácsülés előtt minden ügyet megtárgyaljanak, annál erőteljesebbé lett a magisztrátus jogköre és egyre inkább szűkült a tanács testületi intézkedése. Az újkori közigazgatásnak ez volt az egyik jellemvonása s ez Dorogon is érvényre jutott a XVIII. század végefelé. A tanács teljes mellel állt ki mind a tanácstagok, mind a vezető tisztségviselők megvédelmezésére, ha arra szükség volt. Ez a védelem kiterjedt mindenkire, aki a hatalom birtokában intézkedett vagy munkaköre ellátása közben sérelmet szenvedett. Sok más mellett Orosz Gergely 1773. június 1-én 24 pálcaütést szenvedett el, mert a királyi biztost szidalmazta. Hasonló adatok tömege olvasható más esetekben a jegyzőkönyvek lapjain. Nem tartozott a szorosan vett magisztrátus sorába a városi tisztviselőknek az a csoportja, amely kisebb-nagyobb ügyek elintézésére kapott részben a tanácstól, részben a főhadnagytól megbízatást. A városi ügyek intézői között ugyanis többen a nagytanács tagjai közül kerültek ki, de amíg tisztségüket ellátták, mindenben azonos jogokat élveztek, más területről megbízott munkatársaikkal. A XVIII. században egyébként már a hivatali rend alábbi tagolása alakult ki: 1. Az egész városi birtokosság küldöttei választották a hadnagyot, a városgazdát, a néptribunt. 2. Az utcagyűlés választotta a tanácsnokokat, valószínűleg a szükséges létszámmal magasabb arányban, s ezek köréből kooptálta maga a tanács az új szenátorokat. 3. A tanács a Választott Hites Közönség javaslatára választotta a gazdasági szervezőmunka irányítóit, mint a borbírák, serbíráik, adószedők, árvagyám, utcahadnagy, utcatizedes, kvártélymester, csikászbíró. 4. A magisztrátus kollektívája nevezte ki a szegődményeseket, mint szőlőskertgazda, borbély-sebész, pertárnok, mezőinspektor, mezőkerülő, szőlőspásztorok, székgazda, dinnyeosőszök, a cigányvajda, természetesen saját közösségének az élén.

33 Amíg az 1698. november 22-i kerületi gyűlés a tisztviselők kötelezettségei között elsősorban az erkölcsi természetű bűncselekmények üldözését, a határhasználat rendje feletti felügyeletet, ós ezekhez hasonló kötelezettségeket írt elő, addig a XVIII. században már ezeket messze túlhaladó és az élet minden ágazatára kiterjedő feladatkörök jellemezték a kötelezettségeket. A körlevelek to-