Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

1712-ben az alábbiakat választották meg a szenátus tagjaivá: Szilágyi Pé­ter főhadnagy; Pap Mihály főcsküdt; Tóth György, Csonka Illés, Barna Péter, Pap István, Szilágyi János, Tóth Pál, Budai Illés, Hajdú János, Szabó Illés, Gö­rög Mihály, Pap János, Szakái Miklós, Sóvián Miklós esküdtek; Gulyás Miklós városgazda. Esküdt jegyzőként Szűcs István neve található. A bírósági ügyek intézése a XVIII. században a szenátus jogkörébe tarto­zott. 1719. május 11-én találkozunk a „congregatio' sedis iudiciariae" kifejezéssel. 1724. május 5-én a tanácsot „a ki&seg deputatussi és ugyanaz akkori még fenn­álló és újabban constituait nemes tanácsbéli személyek" alkották, tehát a koráb­ban megválasztott tanácstagoknak egy része kooptálás útján került be a tanácsba. A tanács hatásköre mindenre kiterjedt. Magánjogi birtekperek éppen úgy foglalkoztatták, mint a büntetőügyek; a jegyző választása, vagy megmarasztása épp úgy, mint az iskolák bővítése, vagy egyáltalán létesítése. Végeredményben a testületi gyűlések tárgyalásai során a szenátus volt az a szerv, amelynek a napirendjén minden szerepelt, de amelynek előadói jogkörben a tanácsnokok tettek előterjesztést, miután az ügyeket megvizsgálták. A végső szót általában a referenciák alapján a tanács maga mondotta ki, csakhogy amögött is a magiszt­rátus mint a tisztségviselők képviselete húzódott meg. A vezetőség a tanács vagy legalább annak utólagos hozzájárulása nélkül nem dönthetett, nem kezdemé­nyezhetett egyetlen nagyobb ügyet sem, akár gazdasági, akár közigazgatási vo­natkozásban. Viszont a tanácsnak mint nagyobb létszámú testületnek nem volt olyan átütő ereje, mint a vezető tisztségviselő szűkebbkörű együttesének, akik a végrehajtó hatalmat tartották kezükben. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a vezetőség intézkedését általában jóváhagyták a tanácsüléseken. A tanácsnak vezető tisztségviselői között a tényleges hatalmat a magisztrátus gyakorolta. Végeredményben ez hajtotta végre a felsőbbhatósági, vagy belső rendeleteket már a XVII. századtól kezdve. A katonai közigazgatásnak a megtelepedés első évtizedeiben még élő ha­gyományai idején a tanácsnak voltaképpen egyetlen tisztségviselője a teljhatalmú főkapitány volt, aki mellett csakis tanácsadókként működhettek az esküdtek, a juratusok. Viszont néhány évtized múlva az 1643. évi polgári statútum áriról szólt, hogy „senki a városban szabad ispán nem lehet, csak a magisztrátus". Ez a megfogalmazás szűkítette a városokban élt nemesek külön bíráskodási jogát s az egységes hajdú jogszokás érvényesítésének első állomásaként fogható fel. A személyükben nemességre emelt hajdúk és mások ugyanis önálló jogokat kö­vetelhettek, s mint más városokban, itt is kiváltságos helyzetet kívántak terem­teni. A hajdúvárosok ezeket a követeléseket nem tartották tiszteletben, emiatt ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag a megválasztott magisztrátus joghatósága érvényesüljön. Más oldalról viszont a határozatban az is kifejezésre jut, hogy a kapitány az ügyek elintézésébe bevonta az esküdteket, mint tanácsadó és íté­lethozó személyeket. A magisztrátus intézménye tehát jogalkalmazó szervezetté kezdett válni, ez pedig a polgári irányú fejlődés egyik lépcsőjének tekinthető. A XVIII. században ez a politikai és közigazgatási hatalom még tovább szélesedett, amire jellemző Dorog városnak 1738. június 19-én hozott az a határozata, hogy „minden lakos ember az magisztrátusnak tanács akaratjától függvén és tartozó engedelmességgel legyen", mert aki „a parancsolatoknak elle­nében" tesz, „az nem mondhatik igaz lakos embernek". Gál Demeter polgár az előfogat kiállítására utasító parancsot megtagadta s ezért a városból kito­loncolták.

Next

/
Thumbnails
Contents