Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)
III. Politikai szervezet
földesúri telepítésnek fogjuk fel a dorogi hajdúk részére adományozott birtokjogot, telepítésük még abban az esetben sem azonos az olyan helyekével, kiváltságaival, ahol a kiváltságok hamarosan megszűnteik, vagy kezdettől fogva részlegesen érvé nyesültek. A Dorog számára biztosított jogok határozottan lehetővé tették a zárt önkormányzati társadalmi rendet, amelyet a városok majd századokon át élveztek. Az 1616-ban megtelepített dorogi rácok tehát nem voltak a telepítő nádornak magánföldesúri jobbágyai, hanem szabadmenetelú és a hajdúkapitány fegyelme alatt álló vitézek, bármilyen területről származtak is. 5 A megtelepült hajdúk mindenütt „nagy földek bástyáivá váltak", akiket „az úr megszaporított, és nem sok idő múlva, amikor a pusztahelyeken tanyát ütöttek", számuk hamarosan megnövekedett. 6 Az 1607. október 20-án Debrecenből kiindult második hajdúfelkelés zászlója rohamosan megnyerte a környékbeli falvak hajdúit, így a Kallóban és Hadházon megtelepedettek is hamarosan a felkelő sereghez csatlakoztak. A felkelés idején a nemesek a megbékélés feltételeként kötötték ki, hogy „az igaz hajdúság csak ez öt helyből álljon: Polgár, Nánás, Hadház, Vámospércs, Szoboszló"; a nemesek azt követelték, hogy bármely más községben lakó személy „a jövőben hajdú ne legyen, hanem parasztember". Ebből következik, hogy a felsorolt öt városon kívüli telepek, — közöttük Dorog — hajdúlakosságát, amennyiben egyáltalán volt ilyen, az uralkodó nemesi szemlélet a jobbágyok között élő rétegnek tekintette. Böszörmény ebben az időben még nem tartozott a hajdúvárosok közé, csak 1609-ben cserélték el Kallóval. Homannay Bálint és a hajdúk között 1608. április 14-én Szikszón kötött, egyezség a császár részéről elismerte a hajdúk korábbi megtelepítésének jogosságát; a községek sorában Polgárt és Szcntmarglta pusztát is megemlítette. Ezzel a fejedelmi birtokadományozás jogossága vitathatatlanná vált mind az erdélyi fejedelem, mind a magyar király részéről. Ennek az elismerésnek egyik oka az volt, hogy a megtelepített hajdúk egy része elhatárolta magát a felkelést vezető Nagy András hajdúkapitánytól, aminek következtében a megtelepedett és még kizárólag katonáskodó hajdúk között bizonyos szakadás jött létre, amely 1611 után még inkább elmélyült. Két réteg került egymással szembe. A szembekerülés kétoldalú folyamat: egyfelől az indokolja, hogy a megtelepedett hajdúk a polgáriasuló életforma kialakításának irányában indították meg a termelőmunkát és a katonai életformát csak emellett kívánták fenntartani, másfelől viszont jelzi, hogy a portyázó hajdúk egy-egy független kapitány keze alatt még mindig nagy veszélyt jelentenek. A dorogi hajdúkról ezekben az időkben sem a felkelők soraiban, sem pedig egyéb okmányokban nem hallunk, s az 1611. évi tokaji szerződés sem említette a települést, amikor a király véglegesen kegyelmet adott a felkelőknek azzal a megszorítással, hogy a jövőben a királyi hatalomtól ós annak képviselőitől függnek, s nem az erdélyi fejedelemtől. Báthori Gábor szemében is veszedelmes erőt képviselt a portyázó, kalandozó hajdúvitézek élén álló Nagy András, s ezért 1612-ben ellene a nádorral fogott össze és őt 1612. augusztusában kivégeztette. A második hajdúfelkelés leverése után a királyi hatalomnak és annak képviseletében a nádornak az erdélyi fejedelemmel egyaránt érdeke volt a hajdúk megszelídítése, az élet normális menetének a szabályozása és kialakítása. Ebből a meggondolásból ismerte el Forgách Zsigmond 1613-ban a megtelepedett hajdúk korábbi kiváltságát annak reményében, hogy a továbbiak során a hajdúk a királyi hatalom támaszaivá válnak.
