Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

VI. Pedagógiai nézetei

bad elhanyagolni az ismétlést és az ismeretek rendszerezését sem. Jó pedagógiai érzékkel méltatta a tantárgyak közötti kapcsolat jelentőségét is. Altalános módszertani elvei mellett részletesen is érdemes bemutatni két kedvenc tantárgyára vonatkozó megjegyzéseit. Kezdjük talán az olvastatás módszertanával. Egyáltalán nem tartotta célszerűnek a mechanikus, ún. silabizáltató (betűztető) módszert, hisz rengeteg időt vesz el a tanítástól, „nehézkes és lélekölő". Helyette az egyik német pedagógus és saját tapasztalata nyomán az ún. írva-olvasás bevezetését javasolta. Ennél az eljárásnál a gyermek egyszerre tanul meg írni és olvasni. A munka először lassan halad, ha azonban a tanulók megszokták, üteme felgyorsul. Az írva-olvasás módszerét a híres ABC-s könyvéhez írott Vezérkönyvében fejtette ki. E módszer alapján a tanítás olyan szavakból indul ki, amelyekben megtalálható az új hang, illetve képe a betű. Először a tanító az új hang helyes kiejtését mutatja be. Majd a tanulók hangoztatják, levegőbe, palatáblára írják, s szót alkotnak vele. Végül a szavakat mondatokba, elbeszélésekbe helyezik és értelmezik. Gönczy az írva-olvasás tanításától az értelein fejlesztését várta. Felismerte, hogy a rendszeres mondatalkotás megmozgatja a tanulók fantáziáját. A gyermek gondolkodása fejlődik, s a tartalom felfogása, megértése biztosabb lesz. Szerinte a jó olvasókönyv nagyrészt ismert fogalmakat tartalmaz, de fontos „ismeretgyarapító eszköz is". A tanítónak arra kell törekednie, hogy a gyermek a könyvből olvasottakat önállóan és logikus rendben tudja elmondani. Ezáltal fejlődik kifejezőkészsége, növekszik aktív szókincse. Hasonló követelményekkel lépett fel az önálló olvasás lítján szerzett ismeretekkel kapcsolatban is. Minthogy az olvasás tanításában az ismeretnyújtás rendkívül fontos eszközét látta, ezért elítélte a korabeli népiskolák ún. „bevett szokását". Ez abban állott, hogy az olvastatást egy-egy gyermek felügyeletére bízták a tanítók. Sajnos, ez az elmaradott oktatási viszonyainkból eredő helytelen eljárás még évtizedeken át tartotta magát a népiskolákban. Igen fontosnak tartotta a sokoldalú gyermeki megfigyelések, tapasztalatok önálló megfogalmazását is. Szerinte ezen, mint „fő — sarkponton fordul meg a tanítás életrevalósága". Értékes elveket fejtegetett másik kedvelt tárgyának tanításával, a növénytannal kapcsolatban is. Abból a követelményből indult ki, hogy a növénytan tudása ne merüljön ki a növényi nevek ismeretében és megkeresésében. A tanulók ismerjék a növénytan összefüggését a többi természettudománnyal és a gyakorlati élettel egyaránt. Tanulmányaik során a „tudományban önállóságra" tegyenek szert. Ilyen követelmények mellett nem elégítette ki a növénytan addigi tanítási módszere. A színvonalas tanítás érdekében az önerőből történő növénymeghatározást szorgalmazta. De hogyan lehet ezt elérni ? Erre így válaszol: ,,. . .a tanítónak legfőbb feladata fesztelen s tudvágyat gerjesztő kérdéseivel a gyermek felvidámítása s a tudomány iránti fellelkesítése. — Mire nézve százszor szeretném ismételni, hogy ha csak kivihető mindent a gyermekkel találtasson ki, kerestessen fel a növényen; tapasztalni fogja a gyermek élénkségét s örömét, mely őket a tanulmány iránt egészen lekötelezi, újabb felfedezések utáni törekvésre buzdítandja."

110 A jó tanító tehát tanítani és megszerettetni is igyekszik tantárgyát. Elénk, vidám légkört teremt az órán. A tanulók számára megkönnyíti az új ismeretek befogadását. A megismerés útja a növénytan tanításában is — szinte Rousseau elvével megegyezően — mindig a közelebbiről a távolabbi felé, az egyszerűtől az összetett felé halad.