Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

V. Gönczy a tanítóról és képzéséről

figyelmeztetésben részesül, s ha ez nem hoz eredményt az iskolai pénztár javára pénzbüntetéssel sújtják. A törvény intézkedik a szorgalomidőről (faluhelyen nyolc hónap, városban kilenc hónap). A 11. § 3. pontjában és az 55. §-ban az állam előírja a köteles tantárgyakat. Intézkedés történik az iskolaépületekről is. A törvényben — többek között — rögzítik a község iskolaállító jogát, illetve kötelességét; az állam felügyeleti jogát a felekezeti népiskolák felett. A népiskolai törvény 59—79. §-a intézkedik a felső népiskolákról és a polgári iskolákról is, előírva mindkettőben a mezei gazdaságtan tanítását. Nincs szó viszont a kisdedóvó-intézetekről, a népoktatási szakiskolákról és a humanitási iskolákról, amelyeket ő szintén a népoktatási intézmények körébe sorolt. Az eredeti javaslatban szerepelt ugyan az óvoda is, de a módosítás folytán kimaradt. Oktatáspolitikai elgondolásai mellett nézeteit a tanítóságról is kifejtette. Sorsukkal mindig sokat törődött. V. GÖNCZY A TANÍTÓRÓL ÉS KÉPZÉSÉRŐL ,,. . . ki nem lélekből tanító, nem tanító. . . " (Gönczy Pál) A tanítósággal kapcsolatos nézetei, magas szintű követelményei ma is tanulságosak. A minisztériumba kerüléséig maga is tanító, gyakorló pedagógus volt. Nem kívülről és felülről közeledett a tanítóság problémáihoz mint sokan mások, hanem belülről a tanítóság soraiból. Személyes tapasztalatokkal rendelkezett a pedagógus pálya szépségeit, jó és rossz oldalait tekintve egyaránt. Ezek az élmények szuggesztív erőt adtak nézeteinek. Jól ismerte a tanítók erényeit, hibáit, anyagi gondjait csakúgy, mint alárendelt társadalmi helyzetüket. Ez a felismerés késztette fellépésre a pedagógusok oldalán és érdekében. Gönczynél ez egyet jelentett a tanítók között fellelhető hibák könyörtelen ostorozásával is. Mindenképpen emelni akarta e réteg tekintélyét, társadalmi megbecsülését. Fáy Andráshoz és Tavasihoz, Eötvöshöz és Táncsicshoz hasonlóan hivatásszerető, művelt tanítókat szeretett volna látni iskoláinkban. írásaiban gyakran emlegette a pedagógusok munkájának fontosságát, rangos társadalmi jelentőségét. Véleménye szerint bármilyen alapos terv, bármilyen helyes nevelési célkitűzés nem helyettesítheti a tanítók lelkesedését, buzgóságát. Lobogó hittel hirdette, hogy, „a haza jóléte és boldogsága" nagymértékben függ a tanítótól. Nem végezheti tehát munkáját sem a szolga kötelességtudatával, sem „nyomorult kenyérkeresetből". A rossz tanító az ifjak egész nemzedékét teheti tönkre. A pálya felelősségteljes, ezért a tanító az egyik kortárs szavai szerint nem lehet olyan „elhagyott, mostoha fia a honnak." A nevelés jelentőségének teljes felismeréséből fakadóan nem ismert semmiféle megalkuvást a nevelői felelősségérzet terén. Érthető tehát, hogy a pedagógusokkal szemben támasztott követelményei igényesek voltak. A példamutató, alkotó pedagógus egyéniség igenlésével kapcsolatban ma is aktuálisak szavai: „Az olyan tanító, ki nem lélekből tanító, nem tanító, és annak hiába a parancs, az ezért nem lesz tanító, ki lélekből fogta fel hivatalát, de parancs által akadályoztatik, ismét megszűnt tanító lenni, mert eszméi elhalván, elhal a lélek rugékonysága