Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

V. Gönczy a tanítóról és képzéséről

is s ő, ha megtartja nevét, csupán kenyeréért fogja megtartani, de tisztét be nem töltheti."

65 Az ilyen embert „napszámos" tanítónak, tanárnak nevezte, akit a tantestületnek jó útra kell térítenie. Ha ez nem sikerül, ne féljen a közösség akár „szélnek ereszteni" sem az ilyen nevelőt. A tanítóval szemben első és legfontosabb követelményként a rendíthetetlen hivatástudatot emelte ki. „A tanárnak —• írja — feddhetetlen életű, példás jó erkölcsű és ezek alapján tekintélyt tartani tudó s ezzel bíró férfiúnak kell lenni. Megkívántatik benne, hogy a nevelés és tanítás szent ügye iránt mindenek felett lelkesülve legyen —, és ezen benső hivatás — nem pedig a puszta kenyérkereset érzésétől ösztönözve lépjen e tisztes pályára. Komolyan kell gondolnia, hogy a növendék gyermeket és ifjút, mint erkölcsi egyént az élet sikamlós és nehezen járható ösvényére, a nevelés iránti kiváló előszeretet, lelkiismeretes becsületesség, határt nem ismerő türelem, pontosság és megfeszített szorgalommal lehet előkészíteni, elvezérelni."

66 Alapkövetelményével szinte ma is egyetértünk. Szerinte mindenekelőtt erkölcsi példaképül szolgáljon a pedagógus. Elvében igen figyelemre méltó a nevelés és tanítás szeretetének együttes hangsúlyozása. Megállapításából következik, hogy nem lehet jó pedagógus, aki elsősorban oktatni akar, s a nevelés csak másodrangú tényező munkájában. A két funkció elválaszthatatlan egységet alkot, noha voltak olyan pedagógusok, akik a feladatokat szétválasztották, s az oktatás szerepét helyezték előtérbe. Gönczy Pál helyesen látta, hogy az eredményes nevelés érdekében a pedagógusnak biztos tekintéllyel kell rendelkeznie növendékei előtt. Tapasztalata szerint ezt akkor éri el a tanító, ha a tudáson kívül magatartásában a vidámság a komolysággal, a szelídség a mérsékelt szigorúsággal, a méltányosság az igazságérzettel, a szorgalom a pontossággal és következetességgel párosul. Ezek a kívánalmak azt mutatják, hogy a pedagógus egyéniség pozitív értékeire óhajtotta alapozni — és nem helytelenül — a nevelői tekintélyt. Mélységes humanizmusából következően szembefordult a „bothős" iskolamesterekkel, akik rövid úton igyekeztek „tekintélyt" szerezni maguknak; elítélte azokat is, akik arisztokratikus elzárkózásban, ridegségben keresték a nevelő igazi tekintélyét. Tudta, hogy ilyen esetekben eleven és hatékony kapcsolat aligha jöhet létre nevelő és növendék között. A tanító és gyermek viszonyában erőteljesen hangsúlyozta a nevelői szerénységet és őszinteséget. Erről a következőket írta naplójában: „Iskoláinkban a vezér magát egy átláthatatlan nimbusba burkolja, mindig nagyobbnak kívánja magát a nimbusban megtört suggárok közt láttatni, mint a mennyi; kívánja elhitetni, hogy fensőbb lény, mint, ismét tapasztaltam, hogy a növendékek igenis hisznek, vagy legalább oly tudósnak tartják, hogy már nincs tárgy, melyhez ne értene, pedig a tanító is csak ember! Kötelessége a tanítónak tudatni, elhitetni növendékeivel, hogy ő éppen olyan gyenge ember, mint ők, tudatni, hogy ő is velők együtt tanul, s azt mit tanít, csak úgy tudhatja, ha mindig olvas, tanul; tudatni, hogy ők éppen úgy tudhatnak, ha tanulnak, mint a tanító, mert ama elkülönözés, ama magát más lénynek tekintés kihat az életre. . . "

67 Gönczy felismerte, hogy a pedagógus egyszerűsége és őszintesége hatékonyabbá és sokrétűbbé teheti a tanár és növendék kapcsolatát. Érzése szerint e kapcsolatban döntő szerepet játszanak a pedagógus emberi tulajdonságai. Meglátta az összefüggést a nevelő jellemének fogyatékosságai és a nevelés eredményessége között. A tanító ne titkolja el állandó tanulását, önképzését a diákok előtt. Nagyon