Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

VI. Pedagógiai nézetei

Ennél klasszikusabban aligha fejtette ki valaki a testi fenyítés látszateredményét, érzelmi szempontból is teljesen káros hatását. Gönczy észreveszi, hogy a testi fenyítés a gyermek megalázása, s egyik legfontosabb következménye a tanár és a diák között érzelmileg bekövetkező szakadás. Ennek következtében nem jöhet létre emberséges, meghitt kapcsolat a közös munka folyamatában sem. A testi fenyítés alkalmazása rombolja a pedagógus tekintélyét és növeli felelősségét a szülők és az egész társadalom előtt. Az ütlegekkel nevelt gyermek ugyanis képmutatóvá válik. A fentebb idézett szavak nagyszerűen tükrözik törekvésének vezérlő elvét: a gyermeki méltóság tiszteletét. Bár Gönczy Pál a testi fenyítés ellen Kossuthhoz hasonló szenvedélyességgel lépett fel, teljesen mégsem tudott szakítani kora előítéleteivel. Úgy látta, hogy az iskola nem létezhet vessző nélkül, de a „testi büntetésnek mindig az utolsó próbának kell lenni". Álláspontja e téren — a konzervatív pedagógiával összevetve — még így is haladó jellegű volt. A büntetésben a fokozatosság betartását javasolta. A kényszerítést erkölcsi és fizikai értelemben is csak tartalékként kezelte. Erről így ír: „A gyermekre a következő dolgok hatnak a legbiztosabban: biztatás, lelkesítés, munkája jól végzése esetén dicsérgetés; kötelességmulasztás esetében a rábeszélő megszólítás, ha ez nem hat komoly és szigorú megfeddés, ennek sikertelensége esetében valamely örömtől való megfosztás — és ha mindez nem használ — erőszakos kényszerítés."

101 A nevelés folyamatában tehát a pozitív hatásoké az elsőbbség. Tanítványait elsősorban buzdítani akarta. Kiváló pedagógiai érzékkel hirdette, hogy az ellenőrizhetetlen követelmény, „törvény" nem használ a tanító tekintélyének. Oktatási problémák. Az oktatás hatalma. — Bár igen jól érzékelte, hogy az ismeretanyag önmagában is nevel, mégsem helyezte előtérbe az ismeretek megtanítását. Pestalozzihoz és a század több más pedagógiai elmélkedőjéhez hasonlóan ezt mondja: „Igen sokszor érintettem már, hogy a nevelés és tanítás mezején, a tanítás materiális czélja igen-igen alárendelt szerepet játszik, főczélja a tanítás által való nevelésnek a formális képzés, mely szerint a tantárgyak segítségével, mint képző eszközökkel fejtegetjük a gyermeki elmét, és ezen fejtegetésünk végczélja abban központosul, hogy a gyermeket öngondolkodásra vezérelvén arra tegyük képessé, hogy idővel maga magától tudjon és pedig biztosan tudjon a magamívelésében, vagy ha erre nem adná is magát az ön feltalálásban boldogulni."

102 Elve világos. Míg általában a nevelés erkölcsi (valláserkölcsi) célkitűzésekkel indul, addig a tanítás indítéka, célja és meghatározója kifejezetten a formális képzés. Számára tehát nem az ismeretanyag mennyisége, mélysége a fontos, hanem az értelmi képességek kialakításának foka. Gönczy fejtegetéseiben azonban a formális képzés csak az iskolai tanítás és nevelés kezdeti szakaszát jellemzi. Ez a törekvés gazdagra és szegényre egyaránt érvényes. A későbbiek folyamán a társadalmi helyzetnek megfelelően az oktatás differenciálódik. Minthogy — szerinte — a köznép igényei szűkebb körre szorítkoznak, ezért nevelésük oktatásuk rövidebb ideig tart, s korábban előtérbe kerül a hasznos tapasztalatok, a gyakorlati ismeretek elsajátítása. A növendékek ezáltal jövendő életpályájukra készülnek. így elképzeléseiben a formális képzés igénye később a materiális képzéssel párosul. Eötvössel együtt hirdette, hogy az iskola csupán előkészít a gyakorlati életre. Ezért legfőbb feladata a tanulókat felfegyverezni az önálló gondolkodás és ismeretszerzés készségeivel. Ügy is mint Pestalozzi követője, úgy is mint önmagát