Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)
V. Gönczy a tanítóról és képzéséről
jól tudta, hogy ez milyen szerepet játszik a tanuló helyes meggyőződésének, a munkáról alkotott reális felfogásának kialakításában. Ezáltal rámutathat a felemelkedés, a széleskörű tudás megszerzésének egyedüli módjára. Önképzés közben a tanítót új oldaláról ismerhetik meg tanítványai. A pedagógiában igen nagyra értékelte a tanító közvetlenségét is. Erre zeleméri gyakorlata szolgáltatta a legjobb példát. Itt együtt dolgozott növendékeivel, gyakran beszélgetett velük és érdeklődött tapasztalataikról. A növendékekhez való viszonyában legjobb eszköznek a biztatást és a lelkesítést tartotta. Véleménye szerint minden ifjú vessen számot a pedagógus pálya e fontos követelményeivel, és ha nem érez magában elengedő képességet s hivatást, mondjon le szándékáról. Csak a hivatástudattal rendelkezőkből lehet a tanári kar az iskola „rendíthetetlen sziklája". A pedagógussal szemben másik fontos követelménynek tartotta a nevelés tudományában való jártasságot és a jó szakmai felkészültséget. Ezt azonban mindenképpen egészítse ki „a tanítás sikeresen való eszközlés"-e. Felfogása szerint a tanítói testületek tagjai „folyvást képezzék" magukat, mert a tanítóság csak így játszhat irányító szerepet a „népnevelés előmozdításában." Nagyon elítélte a tanítók képzetlenségét és tudatlanságát. Az ilyen pedagógus nem töltheti be küldetését, és így nem érdemelheti meg a „tanító" nevet sem. Ifjú korában keserűen panaszolta, hogy reformgondolatait nem meri közölni tanítótársaival, mert azok kigúnyolják, kinevetik, ,,. . .mert, ők kik a népneveléssel foglalkoznak, jobbára keveset, vagy épen semmit sem szeretnek gondolkodni, s ha tán olvashatnának, nem tehetik, mert nincs mit olvasniok, s ha lenne is néha, nincs min megszerezniök. S ők a régi megszokott visszás módon haladnak." 68 Értékrendjében a tanító a magyar falu központi alakja. Érzése szerint a tanítói képzettség fokozása nemcsak az eredményesebb tanítást szolgálja, hanem társadalmi tekintélyük növelésének is egyik lényeges feltétele. A mind színvonalasabb tanítás, a tapasztalatok kölcsönös kicserélése érdekében — javaslata szerint — időnként vitát kell szervezni a tanítók között. E megbeszélések, értekezletek tárgya lehet például az iskoláztatás rendje, helyes bánásmód a gyermekekkel, az iskolai fegyelem, aminek mindig a „humanitás legyen az alapja", az oktatás módszere stb. Itt az a lényeges, hogy mindenki cselekvő részese legyen e megbeszéléseknek. A tanítási folyamat töretlen egysége, a tantestületek „folytonos összeköttetése" érdekében Gönczy — egyik cikksorozatában — az elemi iskola és a gimnázium organikus egysége mellett kardoskodott. Szerinte csak így lehet eredményesen összehangolni a két testület munkáját, mert mindenkiismeri a korábbi eredményeket és a későbbi célkitűzéseket. A tanítás során rugalmasságot s rendszeres „vizsgáló figyelmet" várt a tanítótól. Ezt azért tartotta szükségesnek, hogy a nevelő azonnal vegye észre a tanulók figyelmének kihagyását. Érdeklődésüket újból ébressze fel. Harmadik alapvető követelményként azt a feladatot állította a tanító elé, hogy szeresse a fizikai munkát, és értsen is a legegyszerűbb munkafolyamatokhoz. Ez a Pestalozzi hatása latt megfogalmazott igény GönczynéX a munkára nevelés koncepciójából fakadt. Véleménye szerint a nevelői munka eredményességében kimagasló szerepet játszhat az igazgató. Az igazgató kiváló szakmai és módszertani felkészültséggel rendelkezzék, s legyen jártas az iskolavezetés fogásaiban is. Minthogy ez nem mindenkiben található meg, ezért körültekintően kell kiválasztani személyét, s
