Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

IV. Oktatáspolitikai elvei

Oktatáspolitikai nézeteinek első és legfontosabb alapkérdése az államhatalom viszonya a neveléshez és az oktatáshoz. Többé-kevésbé új és fontos probléma volt ez annál is inkább, mert nálunk az állam mindeddig alig szólt bele a közoktatásba. Hazánkban a közoktatás ügye csak Mária Terézia korában lett állami feladattá. Korábban az állami élet és a közoktatás fejletlensége nem adott lehetőséget arra, hogy az állam rendszeres tevékenységet fejtsen ki az oktatás terén. így az egyház évszázadok óta kezében tartotta az oktatás és a nevelés ügyét. 1848-ig a közoktatásra vonatkozó kiadások az államháztartás költségvetésében nem is szerepeltek. A két Ratio Educationis is csupán szervezeti keretet adott a közoktatásügynek. 1848 előtt a vallási és közoktatási kérdések a királyi kancellária és a helytartótanács ügykörébe tartoztak. A bécsi udvar szívesen bízta a közoktatást az egyházra, különösen a katolikus egyház papjaira, mert azok mindenkor hű kiszolgálói voltak. A viszonylag rövid múltra visszatekintő polgári fejlődés viszonyai között nem volt könnyű tisztázni az újszerűen felvetődött problémát. A kérdés megoldását nemcsak az nehezítette, hogy nálunk a feudális abszolutizmus koráig is visszatérve igen kevés hagyománya volt a köznevelés megszervezésére irányuló törekvésnek (1777; 1806; 1848—49.), hanem az is, hogy 1867 politikai és társadalmi félmegoldásai közepette kellett a lehetőségek nyitját keresni. Igen súlyos volt a hatalmát megőrző magyar nagybirtokosság és az egyházak gáncsoskodás a. Jóllehet, az akkoriban időszerű kérdés fő megoldási módját az európai látókörrel rendelkező Eötvös jelölte meg, de a részletek tisztázásában szerepe volt munkatársainak is. Gönczy Pál sokat hangoztatott programja: „Joga van az államnak követelni, s kötelessége eszközölni, hogy minden polgára, nevelés és oktatás útján a közmíveltség bizonyos fokára eljusson."

54 Nézetének megfogalmazására a hazai közoktatásügy megdöbbentő állapota késztette. Véleménye szerint nemegyszer az iskolát fenntartók anyagi tehetetlensége, gyakran gondatlansága okozta, hogy Magyarországon százezrekre ment azok száma, akik iskolába nem jártak és tudatlanságban nőttek fel. Igényességére vallanak következő szavai: „Köznépünknek még iskolázott része is alig tud olvasni, folyékonyan írni pedig csak kiváltképen tud egy-egy!"

55 Tehát távol állt tőle az iskolába járók felkészültségével való elégedettség is. De mi lehetett ilyen helyzetben az állam feladata? Csakis a tankötelezettség bevezetése.™ Elvei szerint a tankötelezettségi törvény a szülőket erkölcsi és anyagi büntetés terhe alatt kötelezné arra, hogy gyermeküket hat éves kortól tizenkét évig mindennap iskolába járassák. Ehhez még svájci mintára a három éves ismétlő iskola járul. Ez hetenként két félnapot venne igénybe. Liberális felfogásához híven abból indult ki, hogy a művelődés és iskolázás mindenekelőtt az egyén joga, de beleszólhat a társadalom is. Ha az egyén nem tudja helyesen felfogni saját érdekeit, az állam irányíthatja, befolyásolhatja. A tankötelezettség bevezetését, a népoktatás helyzetének rendezését a múlt század hatvanas éveiben több tényező tette szükségessé Magyarországon. A gyáripar korábban megindult fejlődése — bár üteme igen lassú volt — nem állott meg az önkényuralom éveiben sem. A kiegyezéssel létrejött politikai konszolidáció, a kapitalista fejlődéssel növekvő verseny, az idegen tőkebeáramlás felmerülő lehetőségei kedvező gazdasági távlatot nyitottak a hazai burzsoázia előtt. Ugyanakkor a birtokos osztály egy része is rádöbbent arra, hogy az iparosodó Ausztriában, de a hazai piacon is az eddiginél nagyobb lehetőségek nyíltak a mezőgazdasági termékek értékesítése előtt. A helyzet kihasználásához korszerűbb termelésre, a gépi