Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

IV. Oktatáspolitikai elvei

technika elterjedtebb alkalmazására volt szükség. így mindkét réteg többé-kevésbé érdekelt lett a munkáskezet nyújtó szélesebb néprétegek műveltségi színvonalának bizonyos mérvű emelésében. Ezt követelte meg az általános európai fejlődéssel való lépéstartás, közoktatásunk kirívó állapota, amit a hazafias sajtó is mindjobban szellőztetett, és nem utolsó sorban 1848 öröksége is. A kiegyezés éveiben a negyvennyolcas hagyományokat nem volt felesleges felszínen tartani, s még kevésbé az örökölt és amúgy is sürgető problémákat hatvanhetes szellemben megoldani. Mindezek következtében a polgári humanizmusból merítő közoktatási kormányzat tagjai lényegében a fejlődő ország szükségleteit, a kor szellemét képviselték a népoktatás ügyének rendezésekor. Tették ezt még akkor is, ha tevékenységük nem volt következetes. A kor egyfelől igényelte a tankötelezettség bevezetését, a népoktatás ügyének átfogó rendezését, másfelől a feudális maradványok, a politikai és társadalmi viszonyok, félmegoldások akadályozták annak tényleges megvalósulását. A feudális maradványok (nagybirtokrendszer, az egyházak jelentős szerepe az élet minden területén), a felekezeti féltékenység s a szülők rossz anyagi körülményei, esetenként meggondolatlan nemtörődömsége, mind a tankötelezettség ellen szólt. Az európai művelt államok iskolarendszerének ismeretében méltán mondhatta Gönczy: ,,. . .mint minden rendezett iskolákkal bíró államban már megtörtént, úgy hazánkban is meg kell a törvényhozásnak állapítani azt, hogy a 6—15 éves kor közt álló gyermek iskolába járásra köteleztessék."

57 A tankötelezettség kimondásán túl az állam irányító feladatát s jogát kiterjesztette a szorgalomidő megszabására és az „oktatás tárgyainak" előírására is. Véleménye szerint az iskolákban kizárólag csak képesített tanítók tanítsanak és fizetésüket meg is kapják. Ez a tanítói munka megbecsülésére s az oktatás színvonalának féltésére mutat. Az állami hatáskör -— szerinte — terjedjen ki az iskolaépületek célszerű berendezésének és taneszközökkel való ellátásának központi megoldására is. Az állam hatalmazza fel az iskolákat fenntartó községeket, megyéket és felekezeteket az önmegadóztatás jogával. így az iskolák fedezni tudják költségeiket. Elgondolása szerint a központi hatalom követelje meg az oktatással kapcsolatos statisztikai adatok gyűjtését és beszolgáltatását. Ezáltal az állami szervek mintegy szemmel kísérhetik a közoktatás állapotát, rövid időn belül orvosolhatják a felmerülő bajokat. A felekezeti iskolák dzsungeljében tehát megnyugtató módon igyekezett biztosítani a magasabb áttekintést. A gyakorlati életben még e látszólag kisebb jelentőségű kérdés megoldása sem volt könnyű. Az egyházak ugyanis mereven elzárkóztak, és megtagadták az oktatásügyre vonatkozó adatszolgáltatásokat. A központi hatalomnak nemcsak irányító szerepet kívánt biztosítani — amely önmagában is súlyos megsértése volt a felekezetek oktatási monopóliumának — hanem szervező, iskolaállító jogot is. Álláspontja szerint ugyanis a közoktatás rendezése a társadalom, az állam joga. E jog elismerése körül abban az időben különösen éles harc folyt. Simor János esztergomi érsek még 1867-ben sem akart belenyugodni, hogy az iskolaügy a felelős minisztérium hatáskörébe tartozzék. A klerikális reakció szerint az állam beavatkozása az oktatás-nevelés kérdésébe könnyen kommunizmusra vezethet. Az 1868-as népiskolai törvényjavaslat vitájában a klérus egyik képviselőjének az volt a véleménye, hogy az állam legfeljebb népoktatási egyleteket állíthat fel, de az iskola az egyházé. Az iskolában vallás nélkül nevelni nem lehet. Az állam iskolaállító jogának problémája