Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

III. Tevékenysége a népiskolai törvény meghozataláért és végrehajtásáért (1867-1892)

dött, s elhanyagolta a népoktatást. Mindezek nyomán a hetvenes években több mint másfél ezer községben még nem volt iskola. Különösen elhanyagoltak voltak a nemzetiségi területek. (Például Árva, Zólyom, Trencsén vármegyék.) Később a Felvidéken és Erdélyben javult ugyan a helyzet, de ez a fokozott magyarosítással függött össze. Nehezen haladt elme a községi iskolák létesítése is. A nyolcvanas évek elején például Hajdú megye 104 iskolájából mindössze kettő, Zala megyében 28 elemi közül három volt községi. A 25 felekezeti iskola közül 14-ről azt jelentette a tanfelügyelő, hogy a tanügy a „lehető legrosszabb lábon áll." Egészségügyi és pedagógiai szempontból legtöbbször a meglevő iskolaépületek sem voltak megfelelőek. Szép számmal akadtak olyan iskolák, ahol még pad és kályha sem volt, ahol a tanító lakószobája volt a tanterem. A Hajdúkerületben és Szabolcs megyében az 1873-ban megvizsgált felekezeti iskolaépületek közül, csaknem harmincról így szólt a tanfelügyelői jelentés: „tarthatatlan rosszak", a „tanulók életére nézve is veszélyesek." Az ilyen nyomasztó viszonyokon a későbbi évtizedekben sem változtattak sokat.

46 A nyolcvanas években a 16 000 iskola közül 14 000 egyházi iskola volt. Az oklevél nélküli pedagógusok több mint 90%-a ezekben az iskolákban működött. Valamennyi tanköteles gyermek tanításához már a hetvenes években a közel 18 000 tanító helyett 28 000 tanítóra lett volna szükség. Az 1870-es években például a Hajdúkerületben igen szerény igények mellett is 53 tanító hiányzott. A tanfelügyelő jelentése alapján Hajdúszoboszlón az 1392 6—-12 éves gyermek tanítására a meglevő 8 tanítóhoz még 9 tanítóra és 9 tanteremre, Hajdúböszörményben a 2228 iskolaköteles eredményes tanításához a 14 tanító mellé még ugyanannyi tanítóra és tanteremre lett volna szükség. Az egész korszak jellemzője, hogy az uralkodó osztály parlamentje igen kevés összeget fordított az oktatásra. Bár 1868—1884 között a népiskolákra fordított összeg csaknem négyszeresére nőtt, de ennyire már induláskor szükség lett volna. Felkai László neveléstörténész adatai szerint míg 1869-ben a közoktatásügyre 2 millió forintot, addig a közös ügyek kiadására 58 milliót szavaztak meg az országgyűlési honatyák. A népiskolai hálózat lassú fejlődésének okát ugyancsak a parlament és kormányok a nemtörődömségében látta Péterfy Sándor, a kortárskritikus. Péterfy, aki maradéktalanul hű maradt Eötvös szelleméhez, az állami költségvetést vizsgálva a következő megállapításra jutott: „A belügyi minisztérium ügykörében a közbiztonság fönntartására (az országos csendőrségre, a fővárosi rendőrségre, a rablók elfogatására, a ragadozó állatok pusztítására s a toloncz ügyekre) fordított költség összegei 1883-ig lasabban, de attól kezdve jóval rohamosabban emelkedtek, mint a népoktatási kiadásokéi; 1892. évi összege pedig majdnem másfél millió forinttal nagyobb amazénál."

47 A hetvenes-nyolcvanas években a tanköteles gyermekek 20—25%-a egyáltalán nem járt iskolába. Ezek száma még 1910 körül is meghaladta a félmilliót. Az iskolát látogatók egy része is rengeteget mulasztott, tehát nem részesült oktatásban az egész szorgalmi idő alatt. A nehéz sorban levő szülők ugyanis mezei munkát végeztettek gyermekükkel vagy állatok őrzésére alkalmazták őket. Gyakran a szükséges téli ruha vagy a tandíj miatt nem jártak iskolába a gyermekek. Mindebből következik, hogy az általános tankötelezettség a gyakorlatban csak részben valósult meg. Ez a tény számos okra vezethető vissza. Lényeges akadály volt az ország gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyainak elmaradottsága, a dolgozó tömegek nyomora és nem utolsósorban az uralkodó osztály s kormányainak mulasztása, antidemokratizmusa.