Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Szendrey István hozzászólása Rácz István előadásához

gilag csekélyebb értékű, mint a fejedelmi szabadságolás, de a magánföldesúri hajdúállapottal is együttjárt a paraszti terhektől való mentesség és a szabad mozgás lehetősége. A magánföldesúri hajdú tehát egy pillanatra sem került be az uralkodó osztályba, de az alávetett, feudális járadékoktól terhes, röghözkötött paraszti állapotból egyidőre kilépett. S a dolog lényegét tekintve ez a fökérdés a döntó, hiszen valójában a fejedelmi hajdúk sokaságának nemessége sem jelentett ennél a szabadparaszti állapotnál többet. Pl. Báthory Gábor 1608. május 26—27-én, tehát 2 nap alatt 18 szabadságlevelet adott ki.

7 Ezek a sorozatban készült kiváltságlevelek gyakran még az adományozott falu nevét is rosszul tüntették fel, nemességről és nevek felsorolásáról szó sincs bennük. Minden bizonnyal a nemesítést a kortársak magától értetődőnek tartották, de a hajdúutód ezekkel a nemeslevelekkel vajmi kevéssé lehetett az uralkodó osztály egyenrangú tagja — ők sem lettek tehát többek szabadparasztoknál. (Más kérdés a hajdúvezetők ügye.) A valóságos állapotot illetően tehát a hajdúság különböző rétegei között a határok összemosódtak s az teljességgel felbecsülhetetlen, hogy valójában a különféle szabadságolások milyen tömeget érintettek. Azt ma már tudjuk, hogy sem a fejedelmi, sem a magánföldesúri hajdútelepítések nem korlátozódtak az országnak a keleti felére, mert ha Bécs egy-egy védőbástyája került szorult helyzetbe, akkor a király is telepített hajdúkat, sőt nem idegenkedett azok szolgálatba állításától későbbi nagy ellenségük, Eszterházy nádor sem. így pl. Kapuvárra Lipót, illetve Eszterházy telepített hajdú katonaságot.

8 A hajdútelepek — tudjuk — behálózták az egész országot, s ha jól szemügyre vesszük — különösen a magánföldesúri hajdútelepítéseket — azt látjuk, hogy e kiváltságok rendszerint úgy születtek, hogy egy csoport vezetője jelentkezett a földesúrnál, s a letelepítésért és szabadságért felajánlotta fegyvereit. Ilyen, a fegyvereit felajánló csoportokkal szerte az országban találkozunk — Rákócziszabadságharc idején is —, s ezek a csoportok minden bizonnyal nem jutottak mindenkor egyezségre. Ha igen, úgy megszületett az írásos szabadalom, s ezeknek az eseteknek egy részéről tudunk. De csak egy részéről, mert kétséget kizáró tény, hogy sok olyan szabadságlevelet sem tudunk már előmutatni, melynek hajdani létezéséről tudomásunk van, s nyilvánvaló, hogy igen sok azoknak a száma, amelyekről nem is fogunk már soha tudomást szerezhetni.

10 Magánföldesúri hajdúkat általában csak a legnagyobb birtokosok egynémelyike telepített: I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna, Bethlen István, Lónyai Zsigmond, Zrínyi Miklós, Batthyány Ádám, a veszprémi püspök, Eszterházy Pál stb.

11 Mint ahogyan a fejedelmi, illetve királyi telepítéseknél az ország, a trón védelme határozta meg a telepítések születését, ez óriásbirtokosok esetében magánvagyonuk védelme bírta rá őket e társadalmi elem szabadságolására. A birtok védelme mellett azonban az is vezette e nagybirtokosokat, hogy puszta, lakatlan helységeiket megtelepítsék. A fenti védekező feladatot azonban igen gyakran nem nagyobb tömegek kiváltságolásával és nem betelepítéssel oldották meg, hanem a helységeikben lakó jobbágyaik közül immunitáltak sokakat — a katonai szolgálat ellenértékeként. Úgy vélem nem merész állítás, ha azt mondjuk: csak ez lehet a magyarázata, hogy a XVII. századi nagybirtokosok az egyre jobban szaporodó különféle katonák mellett igen magasra szökik a fegyveres szolgálatot teljesítő szabadosok száma.

12 Ezekben az esetekben nem tudunk, s nem beszélünk hajdúkiváltságról, pedig például a Szatmár megyei Fábiánháza, Szentmárton és Vállaj községek „szabados katonáinak" 1635-ből származó szabadalomlevele ugyanolyan jogokról és kötelességekről beszél, mint Bethlen István más hajdútelepítő levelei,

13 s a máramarosi ötkorona-városban előszámlált 20 armalista