Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)
Szendrey István hozzászólása Rácz István előadásához
sem más, mint a valamivel korábban odatelepített hajdúság maradéka. 14 Nem szeretnénk túlfutni a megengedhető határokon—hiszen az egész kérdés sok kutatást igényel még —, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a XVII. században hatalmas erőt képvisel hazánkban a paraszti katona-elem, s ez a társadalmi réteg ki akar törni elnyomott helyzetéből, s egy részének törekvését siker is koronázza; vagy úgy, hogy fejedelmi hajdú lesz, vagy úgy, hogy magánföldesúri hajdúvá válik, vagy úgy, hogy ura szabados katonájaként őrködik a birtok biztonságán. Az immunitásnak bármelyik lépcsőjére lép fel, egy időre megszabadul a paraszti terhektől és birtokába jut a szabadköltözködés jogának. S hiába az országos törvény a röghöz kötésről; az óriásbirtokosok egy része, és például Szatmár megye 1632-ben védelmébe veszi az uruk oldalán fegyvert fogó szabados katonákat. 15 Ez a felemelkedési igény — amint utaltunk is már rá — nem szűnt meg a XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc korában sem. 16 Az igényből, a törekvésből azonban sajnos nem sok valósult meg, jóllehet 4 helység szabadságolásáról ebből az időből is tudunk. 17 A Rákóczi szabadságharc után minden megváltozott. Ekkorra egyes hajdútelepüléseket egyszerűen elsöpört az idők zivatara; például a Bihar megyei Regényt. 18 A magánföldesúri hajdúkkal és a szabados katonákkal nem lehetett sok probléma: fegyvereikre nem volt többé szükség, a katonai szolgálatért kapott jogokat is vissza lehetett venni. 19 Több gondot okoztak a fejedelmi hajdútelepítések. De Bécs és a magyar uralkodó osztály ezzel sem sokat törődött, annyival inkább nem, mivel a hajdúadomány gyakran olyan helységre szólt, melynek nagyhatalmú birtokosa a Rákóczi-szabadságharc után jelentkezett birtokigényével. Például a váradi káptalan, 20 az egri püspök. 21 Más esetekben a hajdútelepülések bekerültek olyan birtokkomplexumba, melyet Bécs a XVIIL században adományozott el. 22 Az új birtokos nem vette figyelembe a kiváltságot, s hiába harcoltak jogaikért az Eszterházyak hajdúi, sőt armalistái például a dunántúli birtokaikon évtizedeken át, e társadalmi réteg sorsa meg volt pecsételve; a váradi káptalan, az egri püspök, az Eszterházyak, a Károlyiak paraszti terhek alatt görnyedő, legfeljebb esetenként szabad költözési joggal bíró alattvalókká tették őket. Ilyen módon a XVIII. századra csak azok a nagy hajdútelepek maradhattak fenn, amelyekre nem jelentette be birtokigényét óriásbirtokos, vagy maga a királyi kincstár. E hat hajdútelepülésen kívül csupán egyes szerencsés, vagy ügyes falu jutott abba az állapotba, hogy földesurat nem ismert, de nem hajdú, hanem armalista nemes jogának fennmaradása révén, s éppen azon a területen, ahol a XVII. században a legtöbb hajdútelepülés volt. Nevezetesen Biharmegyében Kismarja, Földes, Sály és Dancsháza 23 vált sajátos armalista községgé, holott egyik falunak a lakossága sem bírt egyenként nemeslevéllel. E kérdés vizsgálata azonban túl messzire vezetne, s ez itt nem lehet a feladat. Azt azonban ezekre az esetekre is meg kell jegyeznünk, hogy e helységek szabadsága is csak azért maradhatott fenn, mivel kiváltságos állapotukat a XVIIL században is sikerült Béccsel elismertetniük s nem kerültek szembe egyetlen nagy hatalmassággal sem. Ugyanis ha ez bekövetkezett volna, az ő sorsuk sem lett volna más, mint a szomszédjukban lakó geszti nemeseké, vagy mint a Dunántúlon az Eszterházyakkal szembekerülő dinnyeberki armalistáké. 24 Úgy gondolom, végső következtetésként elmondható, hogy a XVII. században a feudalizmus rendszerével óriási erő szegül szembe hazánkban, e ezt az erőt jórészt sikerült a nemzeti ügy szolgálatába állítani. De a politikai konszolidáció bekövetkeztével, a XV III. században az uralkodó osztály ezt a hatalmas erőt visszakényszerítette a megkötöttségekkel terhes jobbágyi állapotba, az örökös jobbágyság rendszerébe.
