Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)
Balogh István: A hajdúk a XVIII. században
volt. A fordulókra osztott, telek utáni járandó földeken kialakult a fordulókényszer, de ez már a földközösségnek csupán csökevényes formája. Ez még egy ideig lehetővé tette, hogy az ugarfordulóban a nem birtokos lakosok is legeltethették jószágaikat. A ház nélkül maradt lakosok, zsellér név alatt ettől kezdve fokozatosan kiszorultak a városhatár közös használatából. Ez pedig gazdaságilag és társadalmilag további súlyos következménnyel járt. A hajdúvárosok gazdasági alapjaugyanis a XVIII. században nem a kevésbé fontos szántóföldi gazdálkodás, hanem a nagyarányú állattartás volt. 1764-ben, mikor a városok eskü alatt kivallatták a pásztorokat az előttük járó heverő marhák számáról, a pusztákon 4200 db szarvasmarha, 230 ló, 22 ezer juh és 1500 sertés legelt (DÁL. Hajdúker. lvt; DFasc. 4. no. 19. 1764.) Összehasonlításul érdemes figyelembe venni, hogy a jóval nagyobb területű Debrecen határában néhány év múlva alig valamivel többet, 14 ezer darab marhát, 860 lovat, 17 ezer juhot és 200 darab sertést találtak az összeírok. (OL. Helyt. tn. Mise. Fasc. 93. no. 8. I— III.) így válik érthetővé Nánás panasza 1787-ben, amikor Tedej pusztát a kincstár vissza akarta perelni tőle: a város életfenntartásának alapja forog veszélyben, mert a gazdasági élete nem a földművelésen, hanem az állattartáson nyugszik. A saját városhatár nem lesz elégséges az állattartásra, ezáltal az adóalap és a katonatartás szenved csorbát. A hajdú elődök, mikor a várost benépesítették, kétségtelenül kevesebben voltak, és már a múlt században kényszerültek a városhatárt Tedej megszerzésével növelni. Mennyivel több a gond már most, három vagy négy nemzedék múlva, mikor számban megszaporodva csak a hajdúadományos földekkel kellene megelégedniök. (OL. Kamarai ir. Acta. cum. 1778. jul. 669. jur.) III. Valójában a hajdúvárosok társadalmának XVIII. századi sorsa alakulásában a gazdasági szerkezet változása volt a döntő tényező. Ebben az időben ment végbe a városhatároknak egyelőre extenzív földművelés alá vonása, a legelők csökkenése, az állattartás visszaszorulása. Ez a változás nem mehetett végbe a társadalmi struktúra megváltozása és nagyarányú megrázkódtatása nélkül. A XVIII. században a hajdúvárosok népe nemcsak számszerűen gyarapodott, de alapvető módon át is rétegződött. Nincsen semmi támpontunk arra, hogy megbecsülhessük a Bocskai és Báthori fejedelmek által letelepített hajdúk számát, de aligha járunk messze a valóságtól, ha mintegy 40 ezer lélekre tesszük a hét hajdúvárosban otthont talált népet. Ez a szám a XVIII. század első évtizede végén kb. 15 ezerre csökkent. Az 1702. és 1733. évi összeírások családfői száma olyan alacsony lélekszámot adna, hogy mindkét összeírás hitelessége ebből a szempontból erősen kétes. 1702-ben a hét hajdúváros népességét az összeírás alapján 6000 leieknél, 1733-ban pedig a hat városét 3600 leieknél többre nem lehetne becsülni. Ez a lélekszám pedig nem gyarapodhatott volna 1787-ig 28 225 főre. Igaz, hogy a bevándorlás is jelentékeny volt ez alatt a két emberöltő alatt, de nem kevésbé jelentős volt az elvándorlás is. Egy szempontból azonban mindkét összeírás használhatónak látszik: és pedig a donációs hajdúk és a jövevények egymáshoz viszonyított aránya tekintetében. 1702-ben 607 törzsökös hajdúcsaláddal szemben 282 a jövevény családfők száma; 1733-ban azonban már 294-gyel szemben 314 családfő számít jövevénynek. Ez évben tehát a beköltözők száma lényegesen felül múlta az őslakos, adományos hajdúkét. 1702-ben még nem ismerik a cselédek, zsellérek kategóriáját, 1733-ban a gazdacsaládfők száma 450, a cselédeké, zselléreké 159 volt. A gazdák között a
