Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Balogh István: A hajdúk a XVIII. században

törzsökösök és jövevények egyenlő arányban vannak képviselve, a cselédek és zsellérek között az arány 1:3-hoz a jövevények javára. Ez azt jelenti, hogy már az adományos hajdúcsaládok egy része is süllyedőben van, de a városok zsellérrétegét nagyjából még a jövevények adják. A költözés eléggé szabad, sőt éppen a XVIII. század elején még meg is könnyítik a jövevények letelepedését (OL. U.& C. Fasc. 93. no. 38. 1702. és Fasc. 94. no. 23. 1733.) Az 1787-i népszámlálás adataiból a felnőtt népesség megoszlására megközelítő képet kaphatunk. A különféle elnevezések (nemes, polgár és paraszt) alatt rejtőzködő birtokos felnőttek száma 3825, a háztelek és járulékaival nem rendelkező zsellérek és egyéb foglalkozásúaké 3260. A XVIII. század második felében a hajdúvárosokban már a birtok nélküli szegénység száma a birtokosok számával vetekszik. Ez a tény önmagában elegendő magyarázatot adna az 1740-es évek óta majd minden városban jelentkező szociális mozgalmakra. A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű, a hajdúvárosok társadalmát több, egymásnak feszülő tendencia bomlasztotta. A hatvanas években, mikor még csupán kísérlet történt a határbeli közös haszonvételeknek az adóteherhez való arányosítására, ez váltott ki Hadházon és Dorogon egymástól függetlenül egy-egy súlyos zavargást. (K. Szabó János és Dugó Kovács János féle mozgalom.) A jövevények a törzsökösökkel mind ott, mind itt egyenlő jogokat követeltek a határhasználatban. Az ellentétek az 1778., illetve az 1783. évi rendezések után még élesebbek lettek, de most már nem a törzsökösök és jövevények, hanem a telkes gazdák és teleknélküliek közt robbant ki a harc. A királyi rezolúció, amely az inqiilinusokat a telkesekkel akarta egyenlő jogokban részesíteni, végrehajthatatlan maradt, mert a belső telkek számát a magistratusok nem engedték szaporítani, a zsellér népesség tehát örök jogon földet nem kaphatott, és az ex beneplacito élvezett határhasználatból is kiszorult. (HNánás. Prot. pol. I. 269—296.) A különféle rendelkezések szemmel látható előnyben részesítették a birtokosokat. 1791-ben Böszörményben, az új szőlős kertek kiosztásánál félreérthetetlenül kimondották, hogy a jobb helyeket törzsökösöknek és érdemeseknek kell adni, eladás esetén a törzsökös hazafiaknak elővételi joguk van a szőlőföldekre. A birtoktalanok ekkor már nem csupán jövevények. Egy böszörményi memorandum világosan összefoglalja ezek eredetét. Egyik águk az elszegényedett törzsökösökből ered, a másik a törzsökösöknek háztelek és járulékai nélkül maradt örököseiből, a harmadik csoportot a valóságos jövevények jelentik. Az egyes csoportok érdekei nem mindig fedték egymást, követeléseik ezért időnként eltérőek is voltak. Az ősi jogosok és leszármazottaik a határ új és igazságos felosztását követelték, a jövevények főleg a határ közös használatáért harcoltak. 1799-ben a böszörményi Máté Kovács féle mozgalom hátterében az állott, hogy a jószágtartó földnélkülieket a telektulajdonosok eltiltották az ugarlegelő használatától. (Ethn. 1955:107 és köv.) A birtoktalan és birtokos lakosok vitája kitöltötte a XIX. század első felét, ismét fellángolt a tagosítások körül az 1860-as években, sőt továbbrezgett egészen 1948-ig, főleg a legelő- és erdőhasználati jogban. Az egykori, ködös múltba süllyedt ősi egyenlőség gondolata a hajdúvárosok népében elevenen élő emlék volt annak ellenére, hogy már a XVIII. század elején észrevehető az egyenlőség bomlása. 1733-ban a város vezetősége állott „egy hadnagyból, akit a közönség választ, egy nótáriusból és 12 esküdtből, akik azt mondják, hogy semmi fizetést nem kapnak, csak a bejött bírságokat osztják szét egymás közt." (OL. U&C. Fasc. 94. no. 23. 1733.)