Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Balogh István: A hajdúk a XVIII. században

si szervezetében őrizte meg egykori hadiszolgálat emlékét, annak katonai tartalma nem sok volt. A hajdúvárosokban élő, különböző eredetű népesség a század végére szabadparaszti, szántóvető és állattartásból élő társadalommá alakult át, sajátos gazdasági szervezettel, amely az autonómia és a népesség számához viszonyított földbőség következtében kialakult földközösség révén lényegbevágóan eltért a jobbágyközségek gazdasági szervezetétől. A földközösségnek a hajdú városokban a XVIII. században élő formái klasszikus példaként lennének idézhetők, ha részleteiben is ismernénk őket. Itt legyen elég csak a főbb jellegzetességeik kiemelése. A XVII. század végére ugyanis a városi communitás, a város népének gyűlése és a magistratus rendelkezési joga a város territóriumán mindenféle telek és határbeli haszonvétel (szántóföld, legeltetés, kaszáló, halászat, nádlás és erdőhasználat) tekintetében vitathatatlanná vált. Az egyes lakosoknak csak a háztelek és a hozzá kapcsolódó szérűskerthez volt tulajdonjoguk, de az is csak addig, míg a városban laktak vagy vér voltak hozzá, azaz a szerző és egyenesági leszármazottak voltak. A XVIII. század első évtizedeiben a hajdúvárosokban sem a szántó, sem a legelő, sem a kaszáló rét nincs az egyes lakosok birtokában. 1733-ban a városok állapotáról felvett összeírás szerint a belső lakótelkeknek sem szántóföldi, sem meghatározott rétbeli járandóságai nincsenek. A lakosok földei minden rend nélkül, a határban több helyen fekszenek. Ezeken kívül a határ bizonyos részét kaszálásra minden esztendőben kiosztják a lakosok között, kinek-kinek tehetségéhez mérten; a határ többi részét legelőnek használják. Az ilyen földeket a birtokosok nem adhatják el és nem is vehetik meg. (OL. U&C. Fasc. 94. no. 23. 1733). Az idézett megjegyzés értelme kettős; a talaj művelésben ekkor még a gyepváltós gazdálkodás az uralkodó, ami azt jelenti, hogy a 3—5 évig művelt földeket parlagban hagyják és új gyepföldet törnek fel, ha a régi kimerült. Jogilag pedig az az értelme, hogy a lakosok minden megkötés nélkül kaphatnak szántóföldet, használhatják a legelőt és a kaszálót olyan mértékig, amennyire szükségük vagy igaerejük megkívánja vagy engedi. Az itt jelzett forma a földközösségnek szabályozott típusába tartozik, de a 60-as években még igen sok városban a kezdeti állapotokat tükröző szabad foglalás is megtalálható. Hajdúhadház 1766-ban hozott statútuma szerint a város „örökös vagy zálogos határán valaki közönséges gyepet törne fel és azt bizonyos esztendeig való hasznavétele után parlagban hagyná, szabad lészen azután azt a földet akárkinek is felfogni, ha elébb érheti, mintsem azt ki előbb felfogta." A foglalás jele a felbarázdolás. „Senkinek felbarázdolással foglalni szabad nem lészen, hanem amelyiket elébb szántani kezdi, azt végezze el, aztán fogjon máshoz olyanhoz, amelyhez még senki sem nyúlt." (Hhadház. Prot. pol. 1766. márc. 16.) A határhasználat földközösségi formái a szántóföldekre vonatkoztatva az alábbi fázisokon mentek keresztül: 1. korlátlan szabadfoglalás, 2. korlátozott szabadfoglalás, 3. területi korlátozás nélküli periodikus újraosztás, 4. újraosztás területi korlátozással, 5. periodikus újraosztás adókulcs alapján. A legelő és rét használatában ezek a fázisok néhány évtized késéssel követték a szántóföldeket. A földközösség bomlását az említett hadfelszerelési hozzájárulás és a század második harmadában a telekszervezet kialakulása fejezte be. Ez azt jelentette, hogy a város ősi határának szántás-vetésre alkalmas részét három vagy négy fordulóra osztva a háztelkek arányában a telektulajdonos lakosok közt kiosztották, ettől kezdve határbeli szántóföldet háztelek nélkül és fordítva eladni nem lehetett; a concivitás, a hajdújogban részesülés alapja ettől kezdve a telek birtoklása